Egy király utazván, egy mezőn megszállott, S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott. Jó ember! serény vagy látom a munkában, Izzadásod bére mi lehet napjában? Négy garas, jó uram, a kapás felele. Igen kevés, mond ő, hogy éred meg vele? Egy napról más napra egyen erőt veszek, Egyet interesre, jó kéznél leteszek, Egygyel fizetgetem régi adósságom, A negyedik garast mindíg sárba vágom. A király elhülvén nem várt bátorságán, S okosan tréfáló szava fontosságán, Elment, s e szép mesét sokaknak feltette, De hogy senki köztük azt meg nem fejthette, Végre a vén kapást magához hivatta, Ki tréfás szavának ily értelmét adta: Az első garassal éltemet táplálom, S erőt veszek, melylyel a földet kapálom. A másikkal fiam ruházom s nevelem, Kinél interessel azt egy nap meglelem. Régi adósságom egygyel fizetgetem, Mert mint lehet azzal vén atyám tengetem. Negyedikkel tartom egy eladó leányom, S azért mondám, hogy azt mindig sárba hányom; Mert ez vissza nekem nem fogja fizetni, Ha férjhez megy, majd rám ügyet sem fog vetni. Mint a föld, mely az ég meleg zsírját iszsza, A belé szórt magot bőven adja vissza: Úgy a mit költöttek szüléitek rátok, Vénségökben fiak nekik megadjátok. Ti is leányok ebben restek ne legyetek, Szembe tünő példát, sőt abban tegyetek, Hogy hazudott a vén utolsó szavába’, Mert a rátok költ pénz, nem hull a Dunába.