A ki az együgyűt hálóba keríti, Végtére magát is veszélybe meríti. Egy éh patkány egyszer ment volt a víz szélre Oly céllal, hogy által úsz a túlsó félre. Hol egy szérűs kertben látott sok asztagot, S remélte hogy lél ott holmi elhullt magot. De mihelyt a vízbe ment, az őt elcsapta, S tajtékzó habja közt forgott mint egy labta. Inkább akarván hát tűrni, mint megfúlni, Felejté a búzát, s kezdett megfordulni. A béka hogy látta szörnyű tünődését; Tetette szép szókkal megilletődését. Szegény! be fuldoklott, messziről sohajta, S gyorsan oda úszott, hogy segítsen rajta. Jó patkány, hogy jól élj amaz asztag alatt, Köss kettőnk lábára, így szól, egy fonalat, Épen most akarék a más partra úszni, S téged is örömmel által foglak húzni. Az éh patkány vidult ily jó tanácsára, S fonalt köt a béka s a maga lábára. Így aztán jutottak a tó közepére, S a hitszegő béka lebújt fenekére. Ez álnok hajós már sok egért így elcsalt, A fonalnál fogva fenékre vont s felfalt. De az izmos patkány soká ellent állott, S ím egy prédát leső gém a partra szállott; S hogy a vízen mozgó patkány tünt szemébe Oda menvén, vette öblös kelepébe. Azonban a cérnán amazt is felkapta, S az utassal együtt a révészt felcsapta. Igazán a jószág, mely hamis úton gyűl, Végre is idegen s gonosz kézre kerül; Sőt hányszor nem láttuk, hogy az ily kincs tére Az álnok módokon gyűjtőnek vesztére.