Egy hím galamb, párját, mint élte reményét Úgy táplálá, s őrzé, mint szemei fényét, Ha a mezőn egy két kölesre akadott, Meg nem ette, hanem abból neki adott. S vég csepp vérét előbb kész volt kiontani, Mint hű szeretete láncát felbontani. Mert mint kívüle ő, más nőstényt nem ismert; Úgy kedves párjához soha más hím nem fért. Sok esztendő mulva, épen aratáskor Történt, a tarlóra kirepült mint máskor, Hogy búza szemeket hozzon kedvesének; Azonban két ölyvök utána esének. Ezt látván, a búza keresést felejté, A mi már szájában volt, azt is kiejté. Szerencsére mégis bebújt egy odúba, Hol magán, s éhező párján merült búba. Hát ha tudta volna, a mi rajta esett, Míg búza szemeket számára keresett... Egy hím, ki bujaság tűzétől felhevült, Tudván távollétét, szép társához repült S kezdte mézes szókkal hűséget próbálni, De az kész volt harcra szűz szívéért szállni. Négy óránál tovább már vele küszködött, Tajtékos vérében szintén megfürödött, S fészkéből is kezdett kicsorogni vére, Hogy elbágyadt párja hazaért estvére. Ezt látván érzékeny s bús szíve megretten, S új erővel verik a szemtelent ketten. Sőt a többeket is elő turbékolják, S e közellenséget halálig paskolják. Összetört testéről minden szőrt letépnek, Hogy legyen rémítő például a népnek. Ha ezek tanulván az egy természettől, Irtóznak az ocsmány s rút cselekedettől, S mint éltök öröme megzavarójának, Úgy törnek vesztére a nős-paráznának: Hát az ily házasság-rontó szemtelennek, A keresztények közt, mit nem érdemlenek?