Egy tengeri hajós e széles világot Kerülvén, gondosan bejárt sok országot, S talált oly nemzetre a több népek között, Mely még a vadaktól kicsinyt különbözött. Kinek-kinek makk volt, gyökér s fű, étele, Ruhája, a mit ád a természet vele. A borzas tél fagya már szintén beállott, Hogy szigetökbe ő történetből szállott. Bámult azon, hogy ott híre sincs a háznak, Ki vannak tétetve hónak s zúzmarának, S egyszersmind szüntelen a vadaktól félnek; Szánta őket, hogy sok kín s inség közt élnek. A mint tudott szólni velök sok jelekkel, Megértette bajjal azt húsos eszökkel, Másutt az emberek, hogy házat csinálnak, Melyben télen nyáron kész szállást találnak. A mely szók oly nagyon nekik megtetszettek, Hogy tüstént mindnyájan fát s nádat metszettek, S már a ház karóit kezdték is leütni, Hogy a kies tavasz fénye kezdett sütni. Ezt látván, az erdőt a nyakokba veszik, Többé a munkára kis ujjok sem teszik. Majd ismét beállván a tél szörnyű fagya, Ki-ki a házhoz kezd, melyet félben hagya, De akkor is a nap hogy besütött rájok, Megint félre teszik kedvetlen munkájok. Azóta ők mindig építenek télben, De minden tavasszal dolguk hagyják félben, Úgy hogy ma sincs nyoma még nálok a háznak: Nyáron heverésznek, s egész télen fáznak. Hasonlók vagyunk mi ezekhez sok részben, Míg nyár van, hogy tél lesz nem is vesszük észre. Mintha mindig élnénk, időnk bőven költjük, Drága ifjúságunk sok vétkekben töltjük. A halál ránk ijeszt, s majd mindent igérünk; De ha a kín után víg napokat érünk, Hamarább eltünnek a szép igéretek, Mint a betűk, melyek a vízre metszettek. Így mindig rosz éltünk, csak szájjal jobbulunk: Fő munkánk félben van a mikor kimulunk.