Egy utas utazván a Duna mentében, Pihenni ült annak árnyékos szélében S látván hogy ott hollók, s varjak, csattogással Nyájanként repdesnek éhes krákogással; Széjjel néz, s nem messze egy holtra akada, Kinek látására sírásra fakada. Mert kétséges sorsát szemlélte képébe’, Mint járhatok én is? ez ötlött eszébe. Szegény utas! úgymond, tán házad tudtára Nincs még, hogy elvetve vagy a föld hátára. S e hitszegő Duna, mely rád feltámadott, Holtod után egy sírt öblében nem adott; Hanem a hollóknak hült tested vetette, Kiknek éh szájok már szemed ki is ette. Hű társad nem tudván, hogy maradt özvegyen, Hiszi, hogy nem soká férje haza megyen; Tán éhes gyermekid most is azt reménylik, Hogy megcsókolhatnak míg ma a nap fénylik. Nem tudják, hogy lettél a vadak prédája, S krákog rád sok száz éh varjú s holló szája. Ez idegen földön hát én még mint járok! Tán ott talál veszély, a honnan jót várok. A Dunánál nekem van több ellenségem, A vad állat, s gyilkos, elhozhatja végem. Tán így vettetnek el hideg tetemeim, Így vájják ki hollók sokat sírt szemeim... Boldogtalan utas! én neked sírt ások, Ily sorsomban velem tán így tesznek mások. Hideg testem felett könyezve megállnak, S egy kis földet arra vetni nem sajnálnak. Célomtól elesem bátor e késéssel, Inkább kipótlom azt éjjeli menéssel. Így szól, s helyet választ tövében egy fának, Mely a zöld szigetnek látszott királyának. Minden eszköze volt, egy kése, s csákánya, Ezzel sírt ás, s kézzel a földet kihányja, Mikor elég mély volt a holtat felvette, Sok kivánság s köny közt abba elhelyezte. Már halom módjára sírját betakarta, S félben hagyott útját folytatni akarta. El is indult, mikor egy nagy fényességet Meglát a hányt földben, s oda megy e végett Nézgél, s örömében majd sírásra fakad, Gyémántos gyűrűre hogy véletlen akad... Isten! e kis jóért, úgymond, melyet tettem, Nagy bér volt az öröm, melyet abból vettem; Miért juttattál hát e szép jutalomra? Im esküszöm te rád, és e sírhalomra, Semmi időt élvén, hogy el nem mulatok, Melyben valamimmel másnak szolgálhatok.