Egy pulyka csirkéit vivén legelőre, Szava sok hangjához szoktatta előre, Hogy az zsinórmérték s intés gyanánt légyen, Víg, vagy bús esetben kiki mit, s hogy tégyen. „Ha kotyogok úgymond, akkor gyorsan jertek, Mert valamely ritka étket tőlem nyertek. Mikor sírva nyögök, a fűbe bújjatok, Míg a ragadozó által megy rajtatok.” Minden veszély nélkül így sok nap legeltek, Estve puha ágyat anyjok alatt leltek; De hogy erősödni kezdettek sokára, Keveset hajtottak az anyjok szavára. Egyszer hogy szökdöstek a hűvös térségen, Vigyázó anyjok lát egy mocskot az égen. Fel sem vette volna azt más állat szeme, De ő tudta, hogy az nem jó felleg neme, Sír, fut, nyög, lesippad, fűbe dugja fejét, Hogy kiki keresse ott menedék helyét. Az elrémült pulykák erre hasra hullnak, A hol legsűrűbb volt a fű, meglapulnak: De kettő a többit nevetvén, megállott; Azonban mint gyors nyíl, a héjja leszállott, Ezt orrába, amazt körmébe szorítá, Úgy, hogy mind a kettőt, a vér elborítá, S míg felfelé őket viszi csattogással; Sírásokra anyjok így szól zokogással: „Jótokra célozó szóm megutáltátok, Makacsságtok bérét im megtaláltátok.” Nem tudván sok mérges gyermek maga javát, Megveti őt kérő atyja s anyja szavát. Egy bűn után mást tész, úgy rohan vesztére, Míg utól éri őt feslettsége bére.