A légy disputála egykor a hangyával, S e nagy dolgos felett kérkede magával: Bizonyára - úgymond - elveszett az eszed, Hogy te paraszt féreg magad hozzám teszed. A királyoknál van nekem kész asztalom, Mikor kell a legszebb dámát megcsókolom. Mi van az oltáron még azt is megnézem S már Jupiter előtt kiveszem a részem. De a hangya erre oly jól megfelele, Hogy a légynek eltölt szeme szája vele. Király asztalához senki nem hív téged, Azért is ott minden neked ellenséged. Mindenünnen mivel nincs arcod, kivernek, Kész ellened mindig keze az embernek. A mely helyre egyszer leülsz vagy leszállasz, Többnyire te abból többé fel nem állasz. Én a más asztalát, mint te, meg nem lesem; Mert magam élelmét bőven megkeresem, Mikor itt s ott cincogsz, én az egész nyáron Dolgozom, az időt megvévén nagy áron. S mikor ti megfagytok henye s ocsmány legyek, Rakott tárházamba ősz végén bemegyek. Az láthatja magát a rest légy képében, Ki dicsekszik csupán nemes levelében, Mely mint a név régi ősiről maradott, Kiknek virtusokhoz ő semmit sem adott; Ki egy rongyos mentét ha vethet előre, Utálva néz alá a szántó-vetőre. De mikor az ilyen egy-két agarával Hétről hétre nyúlász, hol negyed magával, Azután itt s amott máson él arcára; Élelmet keres az, december havára, Meleg verejtékkel földét zsírosítván Hazáját s királyát ekként gazdagítván.