Egyszer egy nyulacska éjjeli fektében, Boldogtalan sorsát forgatta eszében: Mely nagy gonosz - úgymond - a félénk természet! Sem a fényes hajnal, sem a nap-enyészet, Nem adhat én nekem semmi nyugodalmat, Minden órán várnom kell új viadalmat. Ha alszom is nyitva tartom szemem héját, Vigyázom a vadászt, a sast és a héját. Mely boldogtalanok azok, kik így élnek! Minden zördüléstől rettegnek és félnek. Mindazáltal látom, hogy ha szólni merek, Hogy majd szintúgy mint én, félnek az emberek. Azonban egy vadász egész erejéből, Ordít, s a szegény nyúl kiugrik fektéből. Futtában csakhamar jut egy tó partjára, A hová a békák kiültek tanyára. Kit is látván ezek mindjárt nyakra-főre Ugrottak a tóba, ki-ki jó előre, Örömmel szemlélte a nyúl ugrásukat. Én is ijesztek hát - azt mondja - másokat, Én vagyok ezeknek félelmök királya, Nincs hát ki magának mását ne találja.