Egy taksásnak kincse, volt hajdan egy kerte, Melynek falát a nyúl által hágni merte. A kertben volt répa, bab, retek, káposzta, Melyből egy-két levélt az éh nyúl megfoszta. Szerette volna ő e süldőt megsütni, De puskája nem volt, s nem tudta megütni. E káposzta evőt sokszor riasztgatta, De tanyáját a nyúl könnyen ott nem hagyta. S látván, hogy nem mehet semmire ellene, Egynehány mértföldre az urához mene, Panaszolva, egy nyúl, hogy lakik kertében, Hogy látta ott éve futtában s fektében S hogy sok levélt megett, a taksás így szóla Az úr kapott rajta s mondá hogy tesz róla. Elmene a paraszt s két nap el nem tele, Hogy ott termett az úr s vagy hét kopó vele. Csakhamar a kopók, kik majd éhen halnak, Bemennek házába ott mindent felfalnak. Még a földesúr is megalázza magát, S egy paraszt fröstökhöz feni éhes fogát; A pálinkás butykost, hogy ett, előkéri, S olyat hajt, feneke hogy homlokát éri. Hogy a kopók s az úr, jól faltak s jól ettek, A nyúl vadászásra egy szívvel kimentek. Csakhamar a nyájeb akad a nyomára, A szép vetemény közt húll egymás hátára. S mikor a kis nyulat kergetik s riasztják, A káposztát s paszulyt emberül koppasztják. A földes úr futkos: itt-ott fog egy posztát, Minden lépésével megöl egy káposztát. Végre a zöldségnek hogy lehullt levele, Többé a nyúl benne búvó helyt nem lele. Így csakhamar esett a vadász markába Ki nagy örömmel azt tette táskájába, Ládd - mond a taksásnak - ez több kárt nem teszen Ha több nyúl lesz, adj hírt, a puskám kész leszen. De másnap a paraszt szörnyen elbődüle, Látván, hogy szép kertje tovább nem zöldüle. S azonban házában mindenét megették, Azok, kik szép kertjét kietlenné tették. Síra keservesen s szívéből megbánta, Hogy e szegény nyúlnak halálát kivánta. Minthogy ő azt vette oly iszonyú áron, A milyen kárt nem tesz tíz nyúl egész nyáron. Ti, kiknek az ügy s per mindennapi kenyér, Látjátok, hogy sokszor többet veszt a ki nyer. Egy kis boszút és bajt, jobb hát elszenvedni, Mintsem nagy költségű perbe keveredni.