Munkásokat külde egy pap a mezőre, Napszámban fizetvén márjást minden főre. „Fiaim, mond a pap, híven dolgozzatok, Én ki nem mehetek tudjátok magatok; Mert az Isten engem rendelt más munkára, Ételt kell készítnem lelketek számára. De egy mindent látó szem rajtatok leszen, Melytől a hű munkás nagy jutalmat veszen. E vigyázó szemtől barátim féljetek, Értem pallértok lesz, hát ne heverjetek. Vacsorára hozzám jöjjetek estvére, Akkor munkátoknak kész lesz egész bére.” Ily szép szókkal őket a pap elereszti, S magát a könyvek közt mind estig epeszti. A munkások mennek, s úgy lépnek tempóra, Hogy mikor kiértek kilenc lett az óra. Ásóval kell vala a földet forgatni, Egy kezdte szép szóval a többit nógatni. De semmit sem ért ez: ott is még hevernek, Örülnek, hogy könnyen ma egy márjást nyernek. „Ugyan megpapola, mond egy, a vén papunk, Tán tudta, hogy könnyen ma egy márjást kapunk.” „Jó pénzért nézem ma, felel egy, a napot, Ha módját tehetem, csalom én a papot. Héj! Sokszor jól lakik lovam a búzáján, Nem egyszer hált ökröm a rétjén s szénáján! Őszi vetésének most is oda fele; Mert nyolcunknak barma tegnap ott legele. Be nem értem volna sokszor száz pálcával, Ha így bántam volna a más jószágával; De nem bántom ám azt, mert megvernek, félek, A pap dorgál, s bennem siket rá a lélek. Szavát fülem mellett könnyen elbocsátom, Elég nagy a hízak, más is így tesz látom. De már régen nyugszom, majd egy kicsit ások.” A többinek is mond: ásóra kapások! Egy posztátot fognak, s verődvén élire, Benyomják az ásót szintén két íznyire A tyúkok, körmökkel a földet mint szántják: Úgy ők is a földet szép véknyan meghántják. Délben meg leülnek s majd estig alusznak, S még a felköltőre sokan haragusznak. Igy töltik a napot ezek heveréssel, Mások rossz munkával, csak por keveréssel. Csak egy volt ki híven dolgoza közöttök, S monda: a munkára pajtás későn jöttök, Már van két órája, hogy magam dolgozom, S a napnak melegét a vállamon hordozom. Bolond vagy, hogy többet ásol mond egy: másnál, Néked sem ád többet a pap egy márjásnál. De, e mocskos szókra ő semmit sem hajta, Izzadott, s a többi csak nevetett rajta. Estve felé mikor izzadt kézzel kapál, S forgatja a földet, egy csuporra talál, Felveszi s nézgéli, hát pénzzel van tele. Estve a pap felé vígan ballag vele. A korhely kapások ezt látván elhülnek, Ezek megsárgulnak, mások elzöldülnek. Nézd pajtás mond egyik, ő kapált, nem hevert S meg is áldá őt az, a ki minket megvert. Bemenvén a paphoz az ételt megették, A tunyák mint a jó, a márjást felvették. A talált csuprot ez a papnak mutatta, A pap nézte s ismét neki vissza adta: Neked adom mind - mond, - ámbár enyim fele; Az Úr hív munkádért mert megáldott vele. Mondám, hogy én értem ő vigyáz reátok, Kitől jóra áldás, gonoszra száll átok. A korhely munkások mind megannyi lopók, S utálatos férgek az ilyen vérszopók.