Vendégséget ütvén egy kalmár Rómában, A városnak színét gyűjteté házában. Sok móriók oda, mint szokás gyűlének, Hogy pénzért másoknak kedvet szereznének, Ez ugrott, más sípolt, más meg mást csinála, Melyben a részeg fő mulatást talála. Mindennek megtetszett egy a többek között, Mert mint egy kis süldő épen úgy röfögött. Nagy gyönyörűséget talált minden ebben, Mondák hogy a disznó nem röfögne szebben. Mivel a mórió kedvöket töltötte, A gazdától markát sok jó pénz ütötte, Kéré hogy jöjjön el holnap ez órára, Füle s pénze kész lesz akkor is számára. Egy szegény paraszt ezt látta s irigylette, Hogy röfögésének ily nagy bérét vette. Száz nap nem nyerek én annyit, mond magában A mennyit egy estve nyer ez bolondjában. Mondá, annyi pénzért hogy ő többet tenne, S ha őt meghallgatnák, még jobb disznó lenne. Jó lesz, mond a kalmár, igér neki sokat, Más napra vendégül hívja azonokat. A mórió s paraszt akkor megjelennek, S rendre a nép előtt a placra felmennek, A mórió röhög s minden vendég örül Tapsolás s bis bis bis hallék köröskörül. Leszáll s a parasztnak engedi a placot, Ki a szűr alá tett titkon egy malacot, S hogy a fülét vonja, a süldő rí, s röfög. A nép szemét száját húzza, köpdös s köhög. Mondák hogy szálljon le, mert nem röhög szépen S a szegény parasztot mocskolják sokképen. Ezt hallván a süldőt kiveti a placra: „Mi panasztok, kérdi, e rívó malacra? Hogy a fülét farkát csíptem, azt sajnálta, Én hallgaték s maga a lármát csinálta. Megtetszik a bortól hogy meghevült agytok, Mert ugyan rossz bírák, jó uraim vagytok.” Így itél az ember, bolond kit bölcsnek tart, Sokszor az az okos, kit megmocskolt s megmart, Csalárd e világnak s hazug itélete, Jobb bizonyság annál lelked ismerete.