A has ellen pártot ütöttek a tagok,
Mondván hogy csak hever s ők izzadnak
magok,
Mégis a mit gyűjtnek az egyedül eszi,
Sem kéz, sem láb, annak több hasznát nem
veszi.
„Én mint strázsa reggel, mond a szem
felkelek
Vigyázok egész nap, nyugalmat nem lelek.
A hajtól a talpig, mindenre ér gondom,
Ha mi bajt látok, azt előre megmondom.”
„Én is, felel a száj, soha meg nem
állok,
Intek, dorgálódzom, s estvig kiabálok.
A kéz s lábak ámbár hozzám képest
nagyok;
Mégis pártfogójok, s tútorok én vagyok.
Megsértik a lábat, főt, kezet vagy bokát
Ők nem tudnak szólni, én kérdem az okát.
Én sokszor éjjel is mond a fül,
hallgatok,
Nappal nem heverek, tudjátok magatok.”
A kéz, egy óránál tovább perórála,
Monda hogy együtt sem érnek többet nála,
Hogy az ő munkája látszik a határon,
Hogy ő kaszál, ő gyűjt, s kapál egész
nyáron.
„Hát én, felel a láb? én hordlak
titeket,
Tíz mérföldre egy nap viszlek
benneteket,
Megvallom, collégák! eluntam már várni,
Hogy mondjátok végre: a főn kén már
járni.
De mivel dolgoztok nincs panaszom rátok,
Az egy hasban mint ti, én is hibát
látok.
S a jó has bolondja nem is fogok lenni,
Ha tetszik, ne adjunk többé semmit
enni.”
„Jó lesz biz a pajtás, a tagok mondának,
Ha eszik a jó has, keressen magának.”
A has a szakadást hogy eszébe vette,
E bolond tagokat okosan nevette.
„A mit nekem adtok, én azt nektek főzöm,
Minden tag szükségét híven megelőzöm.
Nap, éj, mindegy nekem, mikor ti
nyugosztok,
Mintegy gondos szakács, nektek ételt
osztok.
Ha azért az ételt tőlem megvonjátok,
Ti lesztek az elsők, kik azt
megbánjátok.”
A has bölcs beszédét, a tagok nem
hitték,
Rendes eledelét négy nap meg nem vitték.
Azonban lankadni kezdnek a tetemek,
Nehezen hall a fül, kápráznak a szemek.
A kéz, mely az előtt könnyen vitt két
mázsát,
Nem tud felemelni a földről egy kását.
A láb valahová ha akar indulni,
Elesik, s helyéből nem tud kimozdulni.
Hogy nagyon hibáztak, akkor észrevették,
Hajdani tisztöket a hasnak megtették,
De a száj az ételt már le nem nyelhette,
S ez a gondos szakács azt be nem
vehette.
Így ők, kik hasoknak eledelt nem adtak,
Mint egy levél, magok hamar
megszáradtak.
A jól rendelt ország olyan méhkas vagy
test,
Melyben egy tag sincsen tunya korhely
vagy rest.
Hanem kész mindenik mindig a munkára,
Melyet a természet s ország mért
számára.
A fő itt a király, ki vigyáz a testre.
Szereti a munkást, haragszik a restre.
Pap, katona, paraszt ebbe lábak, kezek:
Az ország javára dolgoznak mind ezek.
A pap int az Isten s király félelmére,
A katona kész s gyors hazánk védelmére.
A paraszt a földre vércseppeket csorgat,
S hogy bőven arasson, mély barázdát
forgat.
A király kincse itt a has tisztét teszi,
Melyből mint kútfőből éltét minden
veszi.
Az oly tagnak tehát éhen kén maradni,
Mely nem akar semmit a közjóra adni.
|
