Egy kopója vala egy Nimród fiának, Ki híven és gyorsan szolgála urának. Hallván a kürt hangját, táncolt örömében, Reménylvén, hogy az nap jár ura kedvében. „Ha ki nem fogy, úgy mond, belőlem a pára, Egy őzet hozok ma gazdám konyhájára.” Urának tetszését mindig betöltötte, A nyulat futtában sokszor elütötte, A fürjet s a fogolyt csúszkálva megleste, A barlangban elbútt szarvast kikereste. A vaddisznóval is bátran szembe szállott, S ha megkapta fülét, a vadkan megállott. Végre a jó kopó lábai lassúltak, Meggyengült szaglása, s fogai kihulltak, Fösvény ura mégis vitte egy időbe’ Vén ebét vadászni egy sűrű erdőbe. Hogy látott egy disznót az eb egy fa alatt, Felejtvén vénségét, bátran neki szaladt, Megragadta fülét négy odvas fogával, De kitört, s a vadkan elvitte magával. A vadász kopóját ütötte s vétette, Régi szolgálatját mind elfelejtette. „Ne verj, mond a kutya, nem kiméltem magam Megragadtam, de ládd elvitte a fogam; Meg mutattam hozzád hajdani hűségem, S hogy elment, okozzad megaggott vénségem.” De nem tett az semmit ura vad szívének, Mert megrontá fejét régi jó ebének, S hogy tovább házában hasznot nem tehetett, A kenyérhéjban is keveset ehetett. Mikor ásítással néha enni kére, Mocsok vagy egy dorong lett urától bére. Az éhség gyötrelmit sokszor alig állta, Mégis hízelkedett s a farkát csóválta; Mikor más társai gazdagon ettenek, Zab kenyér héjt neki alig vetettenek, S mindaddig szenvedte a rágó éhséget, Míg sok kínjainak halál vetett véget. A kopó sorsára jut sok öreg szolga, Így van a többek közt a szegény pap dolga; Tíz s húsz esztendeig szolgál egy helységben, Adnak neki kicsit míg van egészségben, De ha elbetegszik vagy jut vénségére, Csak nem éhen hal meg, mert nincs egy fillére. Csak a magyarnál van e szeretetlenség, Nem bán így papjával ennél több nemzetség, Hanem ha leszedte ereje virágát, Megtámasztja aztán élte száraz ágát, Szíves gondja vagyon minden csemetére, A mely ragaszkodott e fa törzsökére; De itt, még sok kő szív örül s kacag rajta, Ha látja, hogy itt s ott koldul a papfajta.