Egy paraszt feküdvén halálos ágyában, Gyűjteté gyermekit gyászos szobájában. Hogy testamentomot javairól tégyen, S míg el nem költözne, tőlük búcsút végyen. „Gyermekim! mond nekik, látom közel végem, Megmondom hát nektek minden tehetségem. A mi pénzecském volt, felét a szőlőben, Más felét rejtettem ott kinn a mezőben. Hosszú ásót kapát vegyetek e végre, Ássátok mind kettőt egy lábnyi mélységre; Az elrejtett kincset így megtaláljátok, S gondos atyátokat akkor megáldjátok.” Atyjok holta után fiai így tesznek, Egy-egy singnyi ásót kezeikbe vesznek. A mezőt, a szőlőt négy ízbe felhányják, Testök vércseppjeit egyikben sem szányják. A mezőn a kincset hogy meg nem lelhették, Azt tiszta búzával jókor bevetették. Az apjok pénzére így rá nem akadtak, De bő szüretjök lett, s gazdagon arattak. A testamentomnak megérték erejét, Hogy kiki dolgozza serényen mezejét. Így izzadásának uzsoráját veszi, Mert a jól szántott föld őt gazdaggá teszi. Az arany bányának ritkán van ideje, A szántás a pénznek az igaz kútfeje. Szegény s vak ország az, s közel enyészete, A szántóvetőnek hol nincs becsülete. Hajdan egy Cátóban s egy Pomponellában Szántóvetőt látott a világ Rómában. A chinai császár egyszer esztendőben Százezer paraszttal eszik egy mezőben, Tudja hogy a szántás legfőbb gazdagsága, S míg az becsben leszen, boldog lesz országa. Be szép volt a világ, míg diktátort talált Róma az ekénél, s Boáz a szérűn hált!