A reménység hajtja hajónk vitorláját, Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját. A kinek vállain sajtol a szegénység, Kincsesház gyanánt van annak a reménység Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak, Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak, Jövendő sorsukat ezen építették, S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették. Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban, Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban. Nagyot sohajt s így szól: „Hogy éljünk feleség? Ime nincs házunkban két napi eleség.” Erre felel Kató: „Mitől kéne félnünk, Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk. Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti, Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti. Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle, Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle. Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen, Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen; Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát, Meghizlalására tököt, kukoricát, Lessz hét-hét malaca mindenik kocának, Eladjuk, s több hasznát veszszük az árának; Mert ragaszszunk rajta két lovat s szekeret, Igy meg lesz mindenünk, a mit szívünk szeret. Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre, Más nap a malomba, onnan a mezőre, Vásárra nyargalunk Váradra s Budára. Igy víg lesz életünk, s megjő lovunk ára.” „Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon, Holott nem voltak még sem fűn, sem abrakon? Már látom, mind addig kínzod szegényeket, Míg a kutyák velök nem töltik bélöket.” Káromló szókra is haragjában fakadt, S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt. Kató a két kancán mind addig nyargala, Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala. Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni, De egy szalmaszálon nem kell várt építni.