Egy nemes oroszlán még gyermekkorában Vitetett egy király pompás udvarában. Hol sok esztendőkig gondja nélkül vala, Sok étkekkel rakott királyi asztala. Sok inas azt tartá fő szerencséjének, Ha kedvét tölthette a vadak fejének. Becsületét minden egy szóval megadta, Sörényét a király sokszor simogatta. A mit szíve kivánt, azt bőven meglelte, Innen lett, hogy sok eb sorsát irigyelte. Ezért boldogsága sokáig nem tarta, Mert az irigy ajak onnan őt kimarta, Látván hogy nincs többé a király kedvében, Az erdőknek kulcsát vette a kezében. Hol más nap éhezvén, bánatba borula, Hogy vékony konyhára nagy úrból szorúla, Sebes víz módjára könyeit öntötte, Hevertére bélét hogy már nem töltötte. Fűnek, fának mondja keserves esetét, Beszéli, mely vígan tölté ott életét, Hol karcsú derekát bársonynyal bevonták, Gyöngyös pántlikával sörényét befonták. Így hogy erőt veve zokogó sírása, Monda végre neki egy régi pajtása: „Mit sírsz, hogy megnyerted régi szabadságod, Jobbágyság volt eddig minden uraságod; Mert csapodár kenyért nem tudom mint ehet Egy oroszlán, a ki maga ura lehet. Köröm, fog, s láb nélkül ha csonkán látnálak, Akkor lelkem szerint hidd el, megszánnálak; De látom, hogy ép vagy, mi szükség hát félned, Mit sírsz? gavallér vagy, könnyű lesz elélned. Repülsz te a síkon, tudsz a hegyre mászni, Jer menjünk a bércre, ha tetszik vadászni.” Csakhamar egy őzet látnak, s azt elkapják, S reszkető tetemit nagy éhen felcsapják. Akkor az oroszlán minden bút felejtett, Mondá, hogy míg úr volt, oly jó ízűt nem ett. Négy nap sem telt belé, hogy mint más, úgy futott, Régi urasága eszébe sem jutott. Ha némely gazdagok szegényekké lesznek, Oh mely szörnyű lármát az országban tesznek. Egyik a sírással szemét kiapasztja, Másik megbolondul, s magát felakasztja, Tán nem is emberek voltak eddig ezek? Tán nincs a munkára mint nekünk két kezek? Végy egy kapát jó úr, marad egy márjásod, Eltart a föld mint mást, ha kapálod, ásod. Vagy mint ama király légy schola mesterré, Mutasd meg, hogy úrból tudsz lenni emberré.