Egy éh róka mindent kurdászván az útban, Még azt is megnézte, nincs-e tyúk a kútban? Hol a tele holdat meglátván, sohajtott, Hogy kerek s fehér volt, úgy nézte mint sajtot. Két vedres volt a kút, ült az egyikére, Így bocsátá magát a kút fenekére. Látván hogy a mire éhes nyála folya, Az egy muló árnyék, nem sajt, nem gomolya: Akkor kezdett félni, s kivált szégyenlette, Eszét e dologban, hogy így félre tette. A kijövetelről midőn gondolkozott, Egy farkast a kútra a szerencse hozott, Ki mond neki: „Sógor jól vagy ott, felteszem!” „Úgy van, mond a róka, jöszte sajtot eszem, De már itt kell hagynom, mert a hasam tele, Oly nagy, hogy hatan is jól lakhatnánk vele.” „De miként menjek le, hogy megtöltsem bélem, Lemenésed módját kérlek közöld vélem.” „Annál nincsen könnyebb, mond a róka erre, Bocsátkozz le mint én, ülj fel a vederre.” Így teve a farkas, a rókát felhúzta, De a vizet maga haldokolva úszta. Mondd ekkor a róka: „Hé én is úgy tettem, A feljövés módját eszembe nem vettem; Jól jártam, hogy ide jöttél szerencsére, S kivált hogy nem néztél a dolog végére. Róka vagyok ismersz, tudod természetem, Mással jól nem teszek, csalok ha tehetem. Látod mint hibáznak sokszor a bölcs agyok, Jöjj ki koma mint tudsz, már én kívül vagyok.” Dolgában az ember keveset hibázna, Ha míg hozzá nem fog, mindent jól megrázna.