Egy ifjú oroszlán a déli hőségben
Kedvére szunyókált a hűvös zöldségben,
De nagy tábor szúnyog körülte
zsibongott,
Kivált egy szemtelen légy fülébe
dongott,
Melyen fellobbanván nemes szíve mérge:
„Menj el - így szól neki - földnek
ocsmány férge,
Édes szunyadásom gátolni hogy mered,
Királyi hatalmam tán még nem ismered?
Vagy önként akarod élted kiontani,
Hogy azt, kit minden fél, mered
bosszantani?”
„Jaj! be fennyen álmodsz, mond a légy,
felőled,
Százszor király vagy is, nem félek én
tőled.
Bár csattogtasd össze éles fogad s
állad,
Avagy az elefánt nem erősb-e nálad?
Mégis mikor tetszik, fektéből felköltöm,
Szörnyű bőgésével a mezőt betöltöm.”
Így szól, s feljebb kezdvén unalmas
nótáját,
Megkapja füstölgő orrának cimpáját,
Hegyes dárdájával mint egy bőr hévérrel
Szívja, míglen magát torkig tölti
vérrel.
A király mérgében jobbra s balra forog,
Érc fogai közűl véres tajték csorog.
Mikor orrához csap, a légy bú fülébe,
S majd orra lyukának legbelsőbb öblébe,
Ott mint tágas házban jár kél mint
akarja,
Csiklandó inait sorra csípi, marja,
Úgy hogy orrán s fülén vére egyre
áradt...
Végre a kínzásban hogy a légy elfáradt,
Elrepült dolgára csúfoló dongással,
Pompás győzedelmét fútta harsogással,
S mikor kacajába hasa majd megfakadt,
Véletlen egy póknak hálójába akadt,
S csakhamar elvette kevélysége bérét,
Kiszíván az éh pók hamisan gyűlt vérét.
Két dolgot juttat ez, olvasó! eszedbe,
Mind kettő méltó rá, hogy felírd
szívedbe,
Első az, hogy nem kell senkit megutálni,
Mert a légy is bosszút tud magáért
állni.
Másik az, hogy a ki végez nagy dolgokat,
Ne fújja fel magát, s ne hányja azokat;
Mert a ki ellentáll a vad oroszlánnak,
Olykor a pókok is azzal rútul bánnak.
S a ki veszély nélkül sok tengert
bekerül,
Egy sáros patakban véletlen elmerül.
|
