Hogy az oroszlántól távolka estenek, Egy csere vadjai oly tisztet tettenek, Ki bajokban tudjon jó tanácsot adni, S a királyhoz mindig ne kelljen fáradni. Hogy eszét a majom sokszor kimutatta, Többnyire minden vad voksát ő rá adta. Mihelyt e tisztséggel őtet felruházták, Magokat előtte földig megalázták. Úgy nőtt titulusa a csapodár szájban, Mint árad a Duna május vége tájban. Az új tiszt felfúván szívét tisztségében, Alig hágott földre rút kevélységében. Egyik a másikat bár tépte, nem bánta, Az ok nélkül halált szenvedőt nem szánta. Az öreg és árva sorsán nem könyörült, Csak a cifra s pompás titulusnak örült. Ha hívták bajokban néha segítségre, Míg urazták, addig a gonosz ment végre; Titulusát pedig ha ki meg nem adta, Rá sem nézett, s ügyét még meg sem hallgatta. Azért is ellene sokan kezdtek zúgni, Egyik a másiknak mormogással súgni, Hogy mikor bajokban a királyhoz mennek, Száz résznyi titulust nem adnak, mint ennek. Kivánt választ nyernek, várát meg is járják, Míg ezt itt urazzák, s voksot állva várják. Így minden a majmot végre megutálta, S csak négy öt eb farkát körülte csóválta. Mit ér, hogy fél árkust befog titulusunk, Ha nincs valóságos érdemünk s virtusunk. Adassék e levél diktátor Syllának, Így írták Rómában, a fél föld urának; Mert okos volt a nép, nem jobbágy, nem szolga, A virtus, hírnév volt mindennek fő dolga. Egy jele a népben még a szolgaságnak, Hogy sok titulusra az elsőbbek vágynak.