Egy serény juhásznak nyája úgy legele, Hogy minden tőgy kétszer napjában megtele; Mert az nem gondolván hideggel meleggel, Zsíros fűre vitte juhait jó reggel. Éjjel ha felserkent, vizsgálta előre, Hová vigye másnap őket új mezőre. Inni hajtá őket nem mételyes tóra, Hanem egészséges kristály szín folyóra. Kerülvén a délnek égető melegét, Hűvösre vezette jóllakott seregét. Ágyasháza felé majd ha a nap tére, Ő is enni vitte még nyáját estvére. Sokszor a friss harmat zápor módra szállott, Legelől nyája között mégis talpon állott: Ha prédát kapott ki a farkas nyájából, Addig űzte, míg azt kihúzta szájából. A félholt bárányka éltét megmentette, S kétséges kockára érte magát tette. Látván a jó juhok pásztoruk hűségét, Mindenik mutatta hozzá szívességét: „Tápláljuk, azt mondják, őt tőgyünk tejével, Hogy tovább élhessünk gondos erejével. Hiszen nincs az nékünk semmi szükségünkre, Sőt tömött gyapjúnk is nyárban van terhünkre. Adjunk neki abból, hogy magát ruházza, Hogy mellettünk testét a hideg ne rázza.” Így lett a pásztornak bundája s élelme, Melylyel nevekedett nyájához szerelme. Hajló vesszejével őket igazgatta, Gyakran vég falatját a betegnek adta... Így a nyáj, s a juhász boldogul élének, Míg egynehány bakok ellene kelének. „Illőbb volna nekünk szabad szánkra mennünk, Ezt mondák, hogysem mint pásztor alatt lennünk; Vagy legalább neki csak azt kell mívelni, A miben nekünk is kedvünk fogna telni. Látjuk hogy orvosa a sínlő betegnek, Hűséges gyámola az aggott öregnek. A gyengét, melyet még nem bír lába szára, Látjuk, mint veszi fel minden nap vállára. De jobb volna ennél, ha nekünk kedvezne, Inkább a vén, apró, s beteges had veszne. Látja, hogy az eget szarvunk fenyegeti, Süvegét egy juhász nekünk leveheti.”... Így e kevély bakok, kik büdös szaguknál, Nem hagytak egyebet soha pásztoruknál. Sok együgyű bárányt kit fenyegetéssel Részökre hajtottak, kit kecsegtetéssel. S míg a juhász híven mellöttek strázsála, Öt hat bak ellene voksot verbuála. A szegődés napján egy akolba gyűltek, Hol a pásztor ellen sokan felhevültek, Irtózás volt nézni eltátott torkokat, Melyekből okádtak sok hamis okokat. Egyik mondja, hogy őt nagyon megfeddette, Csak azért, hogy a tó sáros füvét ette. Arra kiált egy bak, mindig kész a szája, Más mondja, gyapjoknál hogy szebb a bundája, Más, hogy lassan sűvölt, s mikor rajtok fordít, Alig hallják szavát, mert csak csinyán ordít. Haszontalan mondák némely okos juhok, Jó pásztorok ellen hogy mind ez költött ok; Mert dicséretökre szép ködmöne szolgál, Nem akarja vesztét annak, a kit dorgál. Hogy nem hallják szavát, az is ő hibájok, Messze vivén őket tőle szabad szájok. Mert öt hat ott fent függ már a bérces hegyen, Mikor más elmarad, sok előre megyen. „De ha megreped is, ujjantson őkeme, Mond egy bak, ha pásztor, nem nagy úr a neme.”... Így hiában kérték a büdös bakokat, Hogy ne háborgassák szerény pásztorjokat, Mert dühös torkukkal mindent meghaladtak, S a szegény pásztornak vég obsitot adtak. Hogy ki ne ökleljék azért a határra, Holmiját a juhász rakta a szamárra. Elbúcsúzott s elment, nyáját megáldotta. Hű tútorát sok juh sírva bocsátotta... Egy éhen holt juhászt fogadtak helyében, A ki járt a büdös bakoknak kedvében, Minden tetszésökre földig hajtá fejét, Együtt itta velök a nyáj zsírját s tejét. Harmadikszor a hold még félig sem fogyott, Hogy a nyáj egy része éhen hasra rogyott, A többekben prédát farkasok tevének, S így a bakok a nyáj gyilkosi levének... Sok faluk bánnak úgy érdemes papjokkal, A mint nem kén tenni borjú pásztorjokkal. Ha a legjobb papra egy két előkelő Megharagszik, sokszor ott ki nem telel ő, Mert ezek ellene boron voksot vesznek S kis karácson napján kitolói lesznek. Mikor nagy sereggel gyűlnek a templomba, „Kell-e tovább a pap?” kérdi egy goromba. „Nekem nem kell, mond ez, mert már két tehene S négy diszna van, sok az, annyi nem kellene. Ma holnap földesúr lesz már a nyakunkon, Holott most is nehéz az iga vállunkon. Felhízott már köztünk, azért beszél fennyen, Fogadjunk más szegényt, ő dolgára menjen.” Más mond, hogy oly jól tart mindenféle munkást, Hogy miatta nem kap sem kaszást sem kapást. Más, hogy dorgálódzik, más, hogy a papnénak Drágább szoknyája van, mint a bírónénak. Más, hogy mikor felül a kar tetejére, Gyenge szava hangja lassan hat fülére. Ezek egyhez, azok más rossz okhoz kapnak, Végre diktom faktom menni kell a papnak. Akkor két nagy rovást (mert nincs köztök író) A szűr ujjból kihúz a bocskoros bíró; A kitoló voksot metszi az elsőre, Megesik, hogy nincs is szüksége kettőre. Másutt fehér s veres tengerivel élnek, Melyet sok bölcs faluk még szebbnek itélnek, A kimaró voksra a bíró rőt szemet Ereszt a szűr ujjba, s másikra fehéret. A tengerit aztán együtt felszámlálják, S ha a veres szemet számosbnak találják: Akkor a jó papnak, ha nincs is mit enni, Öt hat gyermekével kikell onnan menni. Ha mond, hogy ártatlan, senki nem hajt arra, Könyvét, fiát, s magát hordják a határra. Eddig a parasztot még az ág is húzta, Ő is hát mérgében papját sarkantyúzta; De már József alatt értünk más világot, Nem nyelünk miatta oly sok bosszúságot. No hát atyafiak változzon eszetek, S ily dísztelen szokást többé ne űzzetek.