A teknősbéka látta egy időben, Mint repül kedvére a sas a felhőben; Mint viszi az égig nehéz tetemeit, Mily bátran szegezi a napnak szemeit, Mikor ő neki kell vagy a földön csúszni, Vagy egy senyvedt tónak kákái közt úszni. Így beszélt kevélyen, s egy nap el nem mula, Hogy púpos hátával utána indula, S hogy feltett céljára jobban rá mehessen, Ez erdők urával verset repülhessen, Nem tudván felfelé földről emelkedni, Magas hegyről kivánt neki ereszkedni. Sok hónapok mulva ér egy kősziklára, Innen bátran magát ereszti szárnyára; Repül, de lefelé, esik nyakra főre, Ezer darabokra szakad húsa s bőre. Sok irigyek nézik öldöklő szemekkel Azokat, kik feljebb repülnek eszekkel, S nem tudván az égen velök versenyt úszni, Rágalmazó szókkal kezdik lejebb húzni. Mint tollai bírják, kiki úgy repüljön, A más sorsán s eszén senki ne zöldüljön.