Egy felséges cserfa, mely ékes fejével, Az eget verdeste, s számos levelével Sok faluknak környül nagy árnyékot ada, S hűvöst az utasnak, a ki elfárada. Az erdőknek dísze egy szél lengzésében Hogy látott egy nádat egy patak szélében, Hogy látja mint hajol, s mint esik hasára, A leglassúbb szélnek csendes fúvására: Megszánta felettébb ezt a karcsú legényt, Hogy minden kicsiny szél így ingatja szegényt, S mond neki: „Oh nádszál a természet soha Nem lehetett hozzád már jobban mostoha, Termeted művében felettébb hibázott, Hogy ily kis erővel egy nagy szált ruházott. Azonban ültetett a tavak szélére, Hogy tárgyul tégyen ki a szelek mérgére; Legalább hogy ha már én mellém plántálna, A szélnek könnyebben kis erőd kiállna, Nekem ládd a felhőt éri szép termetem, Erős a derekam, a szélt csak nevetem.” „Nagyon megelégszem, mond a nád, sorsommal; Kivált boldog vagyok hajló derekammal; Mert ha a szél eljő, leütöm fejemet, Így őrzöm ellene gyenge életemet; Látván a szél, vele hogy szembe nem szállok, Elmegy, s akkor én is újonnan felállok Te minthogy nem akarsz, mint mondod hajolni, Tudd meg, mérge előtt hogy megfogsz romolni.” A hajló nádacska el sem végzé szavát, Hogy egy szél tövestül kitépé a cserfát. Sok kevély járt már így, a ki mást meghaladt, S nem akart hajolni az Úr keze alatt. A nyomorúságnak hogy rá fútt szélvésze, Egy nap semmivé lett neve, pénze, esze. Boldog vagy te szegény, mert nincs ellenséged, Ha eljő a szélvész, elmegy, nem bánt téged.