Egy ember egy tónak partján hogy sétála,
Egy vízikígyóra a fűben talála.
„Jó helyen vagy úgymond, megtaláltad
béred,
Búcsúzz az élettől, kiömlik ma véred.”
Az elrémült kígyó mondja mentségére,
Hogy soha senkinek nem volt vétségére,
Hogy a vízből jött ki, keresvén élelmet,
Nem vélvén, hogy leljen ily nagy
veszedelmet.
Az ember azt mondja, hogy a kígyó fajta
Háládatlan, s nem kell könyörülni rajta,
Bolond volna a ki egygyel is jót tenne,
Ki melengetője kész gyilkosa lenne.
Az ártatlan kígyó látván veszedelmét,
Végtére e szóban keresi védelmét:
„Ha megölöd mind azt, ki él e hibában,
Ember nélkül a föld ma marad magában.
Látom, meg kell halnom, kezedben életem,
Engedd, hogy mondjam ki rólad itéletem;
A háládatlanság eleven példája
Az ember; ezt vallja minden ember szája.
He nékem nem hiszel, bár kérdezd meg
őket,
Hívj elő ha tetszik, ma minden élőket.”
Egy tehén egy színben ott volt
szerencsére,
Kit előhívának kettőjök perére.
Lassú lépésekkel oda mász a tehén,
Alig tudott járni, vak volt szegény és
vén,
A ki is csendesen meghallván ügyöket,
Keserves bőgéssel így szólítja őket:
„Hát ily igazságon kell-e vetekedni,
A melyen nem lehet semmit kételkedni?
Én tudom, s én érzem, hogy
kimondhatatlan,
Mely igen az ember hozzám háládatlan!
Én szolgáltam őtet testem erejével,
Én tápláltam házát tőgyemnek tejével;
Gyermeki jöttek rám, mint édes anyjokra,
A mezőről vittem ételt asztalokra,
Ő nála maradtak tizenöt borjaim,
Már most, hogy lassanként elfolytak
napjaim,
Hogy látja, hogy számos munkám után
végre
Erőm elment, s juték megaggott vénségre,
Kérded mi jutalmam? bot, szitok, utálat,
Egész nap alig ád ennem egy fűszálat,
Ha kieresztene legalább legelni,
Megtudnám én ott kinn élelmemet lelni,
De fél, hogy farkasé lenne csontom bőre,
Azért nem ereszt ki a szabad mezőre;
Fösvénysége miatt így kell hát
koplalnom,
Talán két nap mulva éhen kell meghalnom.
Ha gazdám nem ember, hanem kígyó volna,
Tudom, hogy ily panaszt ma nyelvem nem
szólna.”
„Kígyó, mond az ember, dadog ez a tehén,
Ne higyj a szavának, mert ládd, hogy
nincs eszén;
Az ilyen állatnak ha elfogy a teje,
A lába szárába száll agyaveleje.
Halljuk meg az ökröt, az a mi hű
szolgánk,
Ily rémítő voksot, tudom, hogy nem mond
ránk.”
De hogy kezdi az is a kérdést kérőzni,
Keserves panaszát nem győzi kettőzni.
„Én tolom az igát, úgy mond, nagy ideje,
Hogy gazdám szolgálom, már tíz
esztendeje;
Nyáron hajnal előtt mentem az ekével,
Úgy tápláltam őtet kilenc gyermekével:
Hű szolgálatomért sokszor bőgésemre
Egy kis szénát alig vetett élelmemre.
Körmön font ostora alatt feslett bőröm,
Csomónként hullott le hátamról a szőröm.
Megterhelt nem egyszer húsz harminc
mázsával
S ha nem bírtam, szidott s szúrt a
vasvillával,
Ily sok kínzás után már most vénségemre
Minden órán várom a fejszét fejemre.”
...
„Kígyó, mond az ember, az ökör prókátor,
Vigyázz meg ne csaljon, dadogjon ő
bátor,
Azt véltem, hogy ennek tán több esze
vagyon,
De megcsalt, mint látod a reménység
nagyon,
Látom, hogy a kinek béle telhetetlen,
Annak jól szólani rólunk lehetetlen.
Mivel az élőfa nem kér tőlünk enni,
Őt kell kettőnk között itélővé tenni.”
A ki is örömest előáll e szóra,
„Szükségtek van, úgy mond itélő bíróra.
A kígyónak szava megcáfolhatatlan,
Igaz, hogy az ember szörnyű háládatlan:
Erdőkön s mezőkön széljel a határon,
Az én árnyékomban nyugszik egész nyáron,
Esőben s melegben betakarom fejét,
Megtalálja bennem kész menedékhelyét,
Tavasszal ő érte nyilik ki virágom,
Őszszel gyümölcsökkel rakva minden ágom.
Ennyi sok hasznomért kérded jutalmamat,
Ha száradni látja egy vagy két ágamat;
Nem hogy megtisztítná régi hű szolgáját,
Nem ismeri többé hasznos élőfáját,
Nekem jő dühössen egy éles fejszével,
S kivágja törzsököm minden gyökerével.”
Az ember elvesztvén itt is processusát,
Úri hatalmában keresgéli jussát,
Mi szükségem nékem azt mondja ezekre?
Azonban a kígyót vagdalja ízekre.
Féljetek az úrtól óh szegény emberek,
Mint a vén macskától félnek az egerek.
Kevély lelkét az ok s a mentség
bosszantja,
Akár győz, akár nem, mérgét rátok ontja.
|
