Egy juhász egy szamárt a vásárra, hogy hajta, Mint vigye, sokáig tanácskozott rajta, Végre azt találta legszebb s jobb módjának, Hogy négy lábát összekösse szamarának, S fiastul egy rúdon veték a vállokra. Így menvén, akadtak némely utasokra, Kik mondják: „Juhászok tán elment eszetek, Hogy e szép báránykát még boton viszitek. Jobb volna, ha sorra ülnétek hátára Úgy elérhetnétek jobbkor a vásárra.” Akkor elszégyenlvén mind ketten magokat. Eloldák bepólált ékes szamárjokat, Vén farát a juhász a hátára tette, A fia sebesen gyalogolt mellette. Ismét utasokra csakhamar találnak, Kik rajtok bámulván, útjokban megállnak: „Nézd a szép paripán magát mint mereszti A vén juhász s gyalog gyermekét ereszti. Ha jó apa volna, maga leszállhatna S izzadó fiának pihenést adhatna.” Ezt hallván a juhász, magát földre veti, Gyalog megy s helyébe fiát felülteti. Csakhamar akadnak más utas csatára, Kik veték szemöket a juhász fiára, „S mondják: szép gyermek vagy, táthatod a szádat, Ki gyalog ereszted megőszült apádat, Jobb volna mind ketten ha rá felülnétek, Így ő nem izzadna, s együtt mehetnétek.” Az ellankadt juhász e szót megfogadja, Hátul ül, s a kantárt a fiának adja. Hirtelen találnak még más utasokat, Kik szánván alattok nyögő szamarokat, Kezdék a két juhászt sokképen nevetni, Hogy tán a hollóknak akarják azt vetni. Akkor a szamárról mindketten leszállnak, Gyalog mennek, s megint másokra találnak, Mond az egyik: „Pajtás láttad mássát ennek? Nézd paripájok van, mégis gyalog mennek, De kutya egye meg, én úgy nem uralnám, Hanem felülnék rá, s napestig nyargalnám.” Akkor a vén juhász tekintvén fiára, „Írd fel ezt, mond néki, szíved táblájára: Hogy könnyebb a Dunát fél markodba venni, Mint mindennek kedvét dolgaidban tenni.”