Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt, S bajos vénségének nyögött súlya alatt, Sárga mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe, S kinek csipás szeme esett mély gödörbe, E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására: De a vénség miatt nehezen emelé, Csak lassan ballaga roskadt háza felé. Végre eltikkadván leveté válláról S gondolkozni kezde szomorú sorsáról. „Boldog egek! úgymond, mely nyomorult vagyok, Jó isten! kínaim mely sokak, s mely nagyok. Talán egy ember sincs a föld kerekségén, A ki annyit sírjon, mint én, szegénységén; Bizony a fényes nap egész futásában, Ily boldogtalanra nem akad útjában! Egyéb örökségem nem maradt apámról, Hanem, hogy vércseppek csorognak orcámról; A földet trágyázom forró könyeimmel Szint annyit, mint véres verejtékeimmel; De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem, Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem, Egy héten négy napot adok az uramnak, Egyet az istennek - mi marad magamnak? - Azonban ok nélkül sokszor lefogatnak, Meg sem mondják miért? s hatvant rám vágatnak, Már a kínzás miatt egész testem tarka, Kérgesek inaim mint a lábom sarka. Bár befogná szemem az örökös álom. Oh jöjj el már végre régen várt halálom!” A halál, a ki kész mindig a prédára, Örömmel előáll a jobbágy szavára. „Hívtál, úgy-e, pajtás?” „Úgy van, felel a vén A rettegés miatt alig lévén eszén: Nem bírtam felvenni e fát a vállamra, S azért kiáltálak, hogy add fel hátamra.” Talán még most is fut, oly gyors lett a lába. Vélvén, hogy a halál hág minden nyomába. Mit kell az emberről e példán itélni? Ezt: Nincs oly nyomorult, ki nem szeret élni.