Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy kőházak közt megszorul a napsugár s megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi-veszi már a sátorfáját. Hát csak szaladj öreg, bizonyosan nem itatunk utánad egereket. Vidd el békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.

Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetői is majd szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska, ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyű is annak, akinek akkora báránybőrsapka tornyosodik a fején, hogy szegény helyen beillene kukoricamérő vékának.

Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:

- Szücs, szücs, szücs!

Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a szemét. Úgy sincs még kinek sütni - gondolja magában.

- Édesapám - szólal meg Andráska -, mért kiabálják a sármánymadarak egyre, hogy: szücs, szücs, szücs!

- Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.

Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje. Máskor a pecse­nyében is válogat, most meg félnap is elkószál egy-két szem kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.

- Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja ő maga is.

Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.

- Hallja, édesapám - szalad be Andráska az édesapjához -, ugyancsak mondja ám már!

- Kicsoda, te?

- Hát a pacsirta, a mi madarunk.

- Ugyan, mit mond a pacsirta?

- Azt mondja hogy: ka-lács, ka-lács!

- Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek. Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.

Andráska búnak eresztette a fejét és kedvetlenül kukucskált ki a nagy sapka alól.

- Ugyan, melyik madár hozza hát meg a tavaszt?

- A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a szántó-vető embernek, hogy mikor van vége a heverd-el időnek.

Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstösfejű cinege, de biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.

- Nincs erre, nincs erre, nincs erre - jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.

- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.

Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:

- Öltözz hamar, legény. Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék.

Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:

- Nyitni kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!

Az ám, csakugyan egész más színe van égnek, földnek, mint tegnap ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitó-kapa, rajta a csikóbőr-tarisznya.

- No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.

Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát. Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még szegénykéknek.

Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szőlővesszők fölül elszedi a homokot a nyitó-kapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegőben s rügy-szemükkel kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos madarak?

Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.

De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket törülgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin. Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.

- Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra. Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.

- Mi van itt, mi van itt?

Parányi kendermag-bogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki a szőlővesszőkkel s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázda­billegető.

- Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan. Hanem a másik se engedte a jussát.

- Azért se, azért se, azért se! - s akkorát csípett amannak a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermag-bogarat s elkezdett segítségért lármázni:

- Rendőr, rendőr!

A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a legrikoltóbb fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.

Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a sapkájával leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott nekik az isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon szalad!

No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl szép békességben meglapulva a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a fejére esett a jámbornak a sapka s ijedtiben úgy eliramodott sapkástól, hogy Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.

Jó az isten, akinek fejet adott, ád hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska. Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá magának.