Apaffy Mihály erdélyi fejedelem egyszer valami bolond nagy oroszlánt kapott ajándékba a török császártól. Remek állat volt, tűz a nézése, fejedelmi a tartása, erő minden mozdulata.

- Tisztelete jeléül küldi ezt nagyságodnak a hatalmas császár - jelentette a török követ -, csak jól gondját viseltesse, mert száz esztendőben egyszer ha találni ilyen pompás oroszlánt. Kicsivel beéri, elég neki egy borjú egy napra.

Apaffy Mihályról sok derék dolgot följegyeztek az íródeákjai, csak éppen azt nem jegyezték föl, hogy a nagyságos fejedelemben oroszlántermészet lakozott volna. Inkább jámbor volt ő, mint a bárány. A nagy oroszlánt is csak az ablakon keresztül merte megcsudálni.

- Ez nekem túlságosan szép - gondolta magában, hanem azért száz aranyat adatott a török követnek a kincstartójával. A császárnak pedig megüzente, hogy úgy gondját viselteti az oroszlánnak, mint a szeme fényének. Mindjárt oda is intett az étekfogói közül egyet, Karó Péter nevezetűt.

- Nagy méltóságot szántam neked, fiam, Karó Péter. Te leszel az udvari oroszlánetető. Már csak azért is, mert olyan sovány vagy, hogy tebeléd nem kíván harapni az a nagyétkű állat, akármilyen közel jársz hozzá.

No, az igaz, hogy Karó Péter magával hordozta a nevét. Paszulykarónak mehetett volna el a hosszúságával, a csontja meg csak úgy zörgött, ha mozdult. Nézték is egymást az oroszlánnal nagyon s nyilván mind a kettő arra gondolt, melyikük eszi meg előbb a másikat.

Az oroszlán győzte étvággyal nagyon, déltájban akkorákat mordult föl a várkertből a palotába, hogy a fejedelem mindig beleborzongott. Ilyenkor aztán nevetve könyökölték oldalba az oroszlánetető urat a cimborái:

- Siess, Péter, ehetnék a macskád!

Péter vitte is le hűségesen az ebédet mindennap és nem győzte panaszolni, hogy mennyit eszik az a cudar állat, hogy pusztult volna a hazájában. Az ám, de hiába fogyott el mindennap egy borjú: az oroszlán egyre soványabb lett, Karó Péter meg egyre gömbölyűbb. Egyszer Apaffy­nak is szemet szúrt a dolog, ahogy séta közben odatévedt a szeme az oroszlánketrecre. Fülön is fogta mindjárt Karó Pétert:

- Mi dolog az, Péter fiam, hogy úgy leromlik a kezed alatt az oroszlán?

- Nem jót tesz neki a kerti levegő, nagyságos uram.

- Hm - csóválta a fejét Apaffy -, hát az mi dolog, hogy te úgy nekigömbölyödtél mostanában? Valóságos gerenda lesz már a karóból.

- Nekem meg jót tesz a kerti levegő, nagyságos uram.

Három álló napig törte a fejét a fejedelem ezen a csudán, akkor aztán gondolt egy okosat. Maga elé parancsolta valami Keszeg Kristóf nevű cselédjét.

- Gyere csak, Kristóf fiam. Nem hiszek én ennek a hamis Karó Péternek: terád bízom, nézz neki a körmére. Mától fogva te vagy az oroszlánetető fölvigyázója.

- Alássan köszönöm nagy kegyelmét nagyságos uramnak - hajlongott az új méltóság s futott mindjárt az oroszlánetetőhöz. Az éppen ebédelt: ette a szép pirosra sült borjúpecsenyét, kolozsvári káposztával.

- Péter komám - ütött a vállára -, én is szeretnék meghízni ezen a jó kerti levegőn.

- Jut is, marad is - felelte készséggel Péter -, nekem elég a borjúból a két első comb.

- Nekem meg elég a másik kettő - mondta Kristóf megelégedetten. - Az oroszlán a maradékot is megköszönheti.

Nem köszönte biz az meg, az istenadta. Egy-két hét alatt valóságos agárkutya lett belőle. No az igaz, hogy a keszegből meg harcsa lett.

Szegény Apaffy nagyon megijedt, mikor az oroszlán vesznitértét látta. Nosza mindjárt előhívatta a harmadik inasát, aki szintén magával hordta a nevét:

- Gyere csak öcsém, Cinege Pál, kiveszlek az inasi sorból. Ezután új hivatalod lesz. Te leszel az oroszlánetető fölvigyázójának az ellenőrzője. Te pótold ki, amit ők ketten elmulasztottak.

- Tessék rám bízni! - fogadkozott Cinege Pál s nem hiába fogadkozott. Amit az oroszlánetető meg az oroszlánetető fölvigyázója meghagytak a borjúból, arra most már ő tette rá a kezét, mint az oroszlánetető fölvigyázójának az ellenőrzője. Az oroszlánnak egy befaló harapás se maradt. Egy hét múlva éhen is veszett szegény. Éppen akkor számoltak be a bőrével Apaffynak, mikor megint ott járt a török követ. Az akkorát csóvált a tar fején, hogy két hajdú állította meg két oldalról.

- Ejnye, ejnye, hát csak nem viseltette gondját nagyságod a császár ajándékának? - panaszolta szemrehányóan.

- Jaj, dehogy nem, dehogy nem! - legyintett Apaffy bosszúsan. - Inkább az a baj, hogy nagyon is gondját viseltettem! Attól félek, ország-világ kinevet, ha híre futamodik a három oroszlán­etetőnek.

Ezt bizony jól sejtette a nagyságos fejedelem. A székely ember ma is azt mondja az éhen veszett jószágra:

- Gondját viselték, mint az Apaffy oroszlánjának!