Apaffy Mihály erdélyi fejedelemről azt jegyezték föl az íródeákok, hogy nagyon jókedvű ember volt, mikor haragos nem volt. Haragos pedig csak akkor volt őkegyelme, ha az ország dolgát kellett intézni.

- Nehéz süveg a korona, nem hordhatom mindig a fejemen - ez volt neki a szavajárása.

No, ami neki nehéz volt, bezzeg könnyű volt az a feleségének, híres Bornemissza Annának. Nem volt az országnak olyan dolga, amibe a fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Néha még az országgyűlésen is odaállt az ura trónja mögé s ő mosta meg helyette az erdélyi nemes urak fejét.

- Haszontalan dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az egész életetek. A munkával összevesztetek s holtig akarjátok vele a haragot tartani.

Zúgtak-morogtak is az urak eleget, hogy így asszonykirály, úgy asszonykirály, de hangosan szólni senki se mert. Legtöbbet pedig maga a jámbor fejedelem hallgatott. Legföljebb azt cselekedte, hogyha már nem győzte tűrömfűvel, akkor hátatfordított a fejedelmi palotának s hétszámra oda vadászgatott a bodolai erdőkben.

Ott esett meg vele egyszer, hogy eltévedt a rengeteg közepén. Mentül tovább kereste az utat, annál kevésbé tudott eligazodni.

Ahogy tévelyeg előre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a környéken. A hang után hamarosan oda is talált egy hatalmas öreg bükkfához, amivel egy kisded székely ember birkózott nagy igyekezettel.

- Jó napot adjon isten, te szegény ember - szólította meg a fejedelem.

- Fogadj isten, vadász úr - biccentett rá a székely -, látod, milyen nagy fába vágtam a kis fejszém. Nem is akarja fogni sehogy se.

- No hát akkor ne is veszkődj vele tovább - mosolygott Apaffy. - Adok én neked ennél jobb munkát. Mennyit keresel, mire kivágod ezt a nagy fát?

- Egy máriás-huszast.

- No, én adok neked kettőt, ha kivezetsz az erdőből.

- Ki én, két huszasért akár Erdélyből is - örvendett a favágó. - Hanem akkor szedjük ám a tenyerünkbe a lábunkat, mert nem macskaugrás ide a bodolai út.

Ahogy aztán mennek-mendegélnek a bükkfák hűvösében, egyszercsak előhúz a fejedelem a tarisznyájából egy kristálykulacsot s kortyant belőle egyet. Megkínálja a favágót is, aki ugyancsak nyalogatja ám a száját a finom tokaji borocska után.

- No még ilyet se kóstoltam életemben - ezt mondja. - Ugyan, vadász úr, kiféle ember kegyelmed, hogy ilyesmivel él?

- Én bizony udvari vadász vagyok a fejedelemnél.

- No, isten éltesse a vadász urat, az is szép hivatal. Hát aztán meg van-e legalább elégedve a szolgálatával?

- Meg én - nevetett Apaffy -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve énvelem. Nem olyan rossz ember ám az, amilyennek mondják.

- Dehogy rossz, dehogy rossz! - bizonykodott a szegény ember. - Nem teremtett annál jobb szívű urat az isten, csak az a sárkány felesége ne volna!

- Micsoda? - hüledezett Apaffy. - A fejedelemasszonyról beszélsz?

- Arról ám, arról a minden lében kanálról. Ő hordja a koronát a derék ura helyett. Hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? De hiszen majd megmutatnám én, ki az úr a háznál, csak én volnék a fejedelem!

Bosszankodott is, mulatott is Apaffy a beszéden s nagyon örült neki, mikor kiértek az útra, oda már oda is látszott a bodolai vár karcsú tornya, azért elbúcsúzott az útmutatótól.

- No, innen már hazatalálok magam is, köszönöm az eddig való szívességed, te szegény ember. Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?

- Nekem bizony csak Szür Illés - mondta a favágó. - Itt a gunyhóm az erdőszélben, nézzen be hozzám vadász úr, ha erre jár olykor, majd máskor is elbeszélgetünk.

Azzal a favágó visszafordult, a fejedelem pedig fölkocogott a várba. Nem a legjobbkor érkezett, nagyon rossz kedvben találta a feleségét. Adóért küldött a török császár, azért csattogott-pattogott Anna asszony.

- Sohase láttam ilyen fejedelmet, mint te vagy - nézett haragosan. - Már a csizmád is rég elvitte volna a török, ha éntőlem nem félne.

- Csitt asszony! - ütött az asztalra a jó Apaffy - mától fogva hallgass a neved! Én vagyok az úr a háznál, ahogy Szür Illés barátom mondta.

- Hát az micsoda istenteremtése már megint? - nevette el magát a fejedelemné.

- Az csak az okos ember, igaz ember! - bizonyította a fejedelem. - Máskülönben favágó itt az erdőszélben.

No, Anna királynénak se kellett egyéb, másnap már színe elé hurcoltatta a mokány kis székelyt és rákiáltott:

- No, Szür Illés, hát te vagy az a híres okos ember, igaz ember? Hát mit mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdőben?

Szegény Szür Illés nem volt se holt, se eleven, úgy megijedt. Alig bírta kinyögni a választ:

- Mondtam, mondtam, amit mondtam - de hát utóvégre igazmondás nem emberszólás.

- Hát az igazság lesz-e, ha én téged mogyoróhájjal megkenetlek?

A hajdúk már suhogtatták is a mogyorópálcákat, Szür Illés pedig nagyon nekivörösödve vakargatta a tarkóját:

- Neked is igazságod lesz, asszonyom, de nekem is az lesz, ha elagyabugyálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beáztatott előtted! Olyan ügyefogyott ábrázata volt pedig, mintha háromig se tudna olvasni.

De erre már Apaffy is kilépett a nagy szárnyasablak bíborfüggönye mögül. Anna asszony pedig kacagva fordult hozzá.

- No, fejedelem uram, kelmed is megkapta most már a magáét. Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a Szür Illés. Meg is tesszük udvari favágónak.

Meg is tették s szókimondó Szür Illés haláláig híven szolgálta fejedelmét, fejedelemasszonyát.