Ötödik fejezet
Misi Mókus nem búcsúzott el senkitől, mert attól tartott, hogy nem engedik világgá menni. Hát csak úgy sundán-bundán, útravaló nélkül eredt neki az útnak. Mókus módjára, fáról fára szökkenve haladt tova, azzal a gondolattal, hogy majd csak kijut az erdőből, aztán tájékozódik, hogyan és merre jusson tovább. De hát az erdő messze terjedt. Közben nagy zápor kerekedett. Villámlott, mennydörgött. Szegény Misi csuromvizes lett, míg végre menedéket talált egy faodúban. Már kissé gondolkodóba esett, vajon ne mondjon-e le mégis a további viszontagságos utazásról. De eszébe jutott, hogy eltűnését már észrevették otthon, és távolmaradásáért kikap, hát erre mégiscsak nekivetemedett a vándorútnak. Végre nagy nehezen kikecmergett az erdőből, mégpedig egy egészen kedves, biztató helyre. Hatalmas épület állott az erdő szélén, meg néhány kisebb ház is, szerteszét szórva a kertek között. De az utakat és a sétatereket mindenütt óriási, terebélyes fák szegélyezték, egymásba hajló lombozattal. A nagy épületből gyönyörű zene szólott. A sétányokat sűrűn ellepték a járókelők. Misi Mókus kinézett magának egy szép nagy fát. A fa törzsén tágas odú kínálkozott lakóhelynek, az ágak telerakva gyümölccsel. A gyümölcsök nagyon hasonlítottak az erdőbeli szelídgesztenyefák gyümölcséhez, ami kiváló mókuscsemege. Csakhogy ezek vadgesztenyefák voltak. Misi azonban még nem látott ilyeneket. Mert fura, nem fura - szelídgesztenye a vadon erdőn terem, és a vadgesztenye a városi sétányokon. Elég az hozzá, hogy Misi kitűnő szállást és kitűnő táplálékot remélt a vadgesztenyefán. Éhes is volt, fáradt is. A fa alatt kényelmes pad állt a járókelők rendelkezésére. Éppen egy kövér, cicomás hölgy haladt a sétányon keresztül, és erősen szuszogott. Leült a padra, a fa alá, amelyiken Misi Mókus tanyázott. Mit törődött ezzel Misi a magasban? Semmit! Először is enni akart. Leszakított egy szép nagy vadgesztenyegubót, a faodú szájába vitte, és ott mókus módra két keze közé véve a gubót, éles fogával lehántotta róla a zöld burkot. Ekkor gyanús ízt érzett az ínyén. Hiszen a vadgesztenye gyümölcsének köztudomásúan fanyar, csípős íze van. De hát Misi azt vélte, a zöld burok - az zöld burok, a szelídgesztenye édes magvának is fanyar és szúrós a burka. Ezzel is így lesz. Bátran beleharapott a vadgesztenye magvába. Hüjj, a mindenét! Ilyen keserű, savanyú ízt még nem érzett életében. Akárhogy korgott a gyomra, ilyen szörnyűséggel nem csillapíthatta az éhségét. - Vukk! - mondta. - Még nem is ettem ebből a geftenyéből, már öffe is húfta a fámat. Teffék csak. Aft a nemferetemjét if neki! Azzal Misi Mókus a gesztenye szúrós burkát magostul együtt lehajította a magasból. Potty! A szúrós gesztenyeburok éppen a fa alatt pihenő kövér asszonyság fitos orrára pottyant. - Jujj! - sikoltotta rémülten, és olyan frissen ugrott fel a padról, mintha szöcskévé változott volna. Majd amennyire párnás nyaka engedte, fölfelé nézdegélt a fára. Ide-oda futkosott, és rémülten sikoltozta: - Ki hajigál? Micsoda dolog ez?! Ki merészeli a békés közönséget dobálni? Ez szemtelenség! Följelentem! Ligetőr!... Liget-ő-ő-ő-őr! És Misi Mókus? Hol volt ez alatt a zenebona alatt? Őkelme bizony rögtön visszavonult az odú szájából a mélyébe. Onnan hallgatta és kacagta magában az akaratlanul okozott kis balesetet. Végre a nagy sikoltozás odacsalta a ligetőr kiskutyáját. Az aztán a hölgyet is túlugrándozta, túlcsaholta, túlvakkantotta, míg meg nem jelent az egyenruhás, tányérsapkás őr, nagy furkósbotjával. - Elhallgatsz már! - kiabált először a kutyájára. Majd a hölgytől kérdezősködött: - No, mi bántja, kedves asszonyság? - Valami gaz, elvetemült csibész mászott föl erre a fára. Szúrós gesztenyegubót dobál le onnan. Épp az orrom hegyét találta el. - Ej-ej-ej! Hogyan lehet ez? Hol lenne ezen a fán valaki? Nem látok én egy fia csavargót sem odafönn! - forgatta fejét a ligetőr, körüljárva a fát, mindenünnen kémlelve rá. De hiába. - Én nem hazudok magának! - kiabálta a hölgy. - Ki csapott akkor orron, ha nincs ott senki?... Fogja el! - Hacsak a szél nem járt ott, és az nem rázott le gesztenyegubót. Én nem veszek észre senkit a fán. A szelet csípjem el magának, és büntessem meg? - morogta az őr. Az asszonyság szuszogva tipegett tova a helyszínről, az őr pedig letelepedett a helyére, a padra. Pipára gyújtott, és lassan, méltatlankodva dörmögte: - Még miért is ne vonná a közönség felelősségre a ligetőrt? Veszekednek velem, mert lidércet látnak a fán, ahol egy teremtett lélek sincsen! Misi Mókus már bebizonyította, hogy első, ha valami mulattató csínytevésről lehet szó. Most is vígan nevetgélt fönn az odúban, és folytatni akarta a mulatságot. Hirtelen újabb gesztenyegubót szakított le a fáról, és nekiirányította a ligetőr fejének. - Lidérc vagyok én, vagy mi? Ehol a bizonyíték! Azzal zsupsz! Lehajította a gesztenyegubót. Nem találta el az őr fejét, de a pipát kiütötte a szájából. Csak úgy kavargott a csípős dohány meg a füst meg a szikra az őr arcába. Köpködve, prüsszögve ugrott föl a padról. - Tyű, a teremburádat! Mi van ott fönn? Nem látok semmit... Nincs ott senki!... Tán csak nem idő előtt hullik ennek a gesztenyének a tokja? Így dörmögött magában az őr, míg Misi az odúban lapult, és nem tudta megállni nagy jókedvében, hogy hangosan le ne rikkantson: - Az eszed tokja! Az hullik! - Hohó! - figyelt föl az őr. - Ott fönn mégiscsak tartózkodnia kell valakinek. A szél suhogása nem ilyen! Én nem vagyok elég okos, hogy megfejtsem ezt a rejtélyt, megyek, és szólok a főligetőrnek, jöjjön ide. A főligetőr néhány perc múlva előcammogott társa hívására. - Mi baj, koma? - Följelentés érkezett hozzám, hogy erre a fára valami titokzatos szerzetnek kellett felosonnia. Mert aki a padra ül, annak a fejét fölülről gesztenyével püfölik, és utána nevetgélés hallik. A főligetőr kétkedve nézett a fára, majd így szólt: - Nincs ott fönn, komám, senki. Talán kísértetet láttak és hallottak fényes nappal? Ne kacagtassa ki magát! - Hihihi! Kísértet lett belőlem - nevetgélt Misi Mókus. - Ha! - rezzent össze a ligetőr az ismerős hangra. - Nem mintha éppen most is neszezett volna valami odafönt? - De mi? - csavarta nyakát hasztalanul fölfelé a főligetőr. - Mi lehet, ha szemmel nem pillantható meg? - Föl kéne mászni a fára, és megvizsgálni tüzetesen - javasolta a ligetőr. Mire a főligetőr így fakadt ki: - Még mit nem?! Fára mászatna puszta rémlátásból? - Hát pedig én utánajárok ennek. Kerítek egy létrát, és fölhatolunk erre a fára! - mondta a ligetőr, és eltávozott. A főligetőr pedig, jobb szórakozás híján, helyet foglalt a padon, és a fejét csóválta. - Micsoda haszontalanságokat sütnek ki, hogy az embert zaklassák! Ebben a pillanatban egy nagy, szúrós gesztenyegubó koppant tányérsapkája tetején. Hozzá Misi Mókus hangja sipított a fáról: - Ez neked haszontalanság? Mi? - Ajjajajajaj! - pattant föl a főcsősz. - Mégiscsak kell lenni valaminek a dologban. Varázsfa lenne ez? Vagy mi a patvar? A főligetőr bambán és riadtan kerülgette a fát. De persze hasztalan figyelt föl rá... Misi az odúban kuksolt. Na! Akárcsak valami biztató visszhang szólalna meg a rejtély megoldására, a ligetőr vidám énekszót hall közeledni. Mondják, ki
jókedvvel van tele, Ki danolhatta ezt a dalt más, mint a madarász? Azaz más néven: állatkereskedő. Mert hiszen az üzletének sok kalickájában, kirakatában nemcsak madarat árul ő, hanem tengerimalacot, kismajmot, kismacskát, kiskutyát és többek között mókust is. - Hahó! Madarász koma! - rikkantotta feléje a főcsősz. - Jöjjön már ide! Ne haragudjék, hogy föltartom útjában. No, a madarász odajött. A hátán nagy zsák. Azon kalickák lógtak. A kezében, vállához támasztva egy hosszú rúd. Annak végén tátott szájú háló... Hiszen éppen madarat, állatot fogni indult a madarász. - No, miben állhatok szolgálatára, főligetőr komám? - kérdezte. - Tanácsot szeretnék kérni magától. Mégpedig szaktanácsot - mondta a főcsősz. - Vajon miben? - Nézze csak ezt a fát! - kezdte el a főligetőr. - Nincs rajta semmi. De mégis mintha valami babonaság fogta volna meg. Csak üljön alája valaki, akkor a fa magától úgy kupán vágja egy-egy gubójával, de rögtön, hogy koppan! Nem hittem volna én sem, ha itt az imént a saját kobakomra nem koppant ez a fránya gesztenyefa. Mi lehet ez? - Mi lehet? - vágta rá a madarász. - Mindjárt megtudjuk! Bízza csak rám! És a madarász gyakorlott szeme már meg is akadt a fa törzsének azon a nagy odúján, aminek belsejében Misi tanyázott nyugodtan. Misi azt gondolta: másszék csak valaki utána a fára, akkor ő uzsgyé!... Máris átszökdel előle a következő gesztenyefára és onnan a következőre: Tíz ember sem fogja el őt. - Vajon miféle szerzet lappanghat ott a fán, aki velünk tréfát űz? - érdeklődött a főcsősz. - Alighanem különös - hagyta rá a madarász. - És mégis, mifajtát gyanít? - firtatta a főcsősz. - Azt még nem mondhatom meg! - válaszolta a madarász, és a sapkáját a feje búbjára tolta, hogy jobban fölfelé fürkészhessen a fára. Majd máris hozzátette: - De ne búsuljon, csősz koma, mert nem sokba telik, míg megtudjuk! Abban a pillanatban egy nagy, szúrós gesztenyegubó koppant a madarász homloka közepén. Csak úgy szisszent tőle. És egyidejűleg a fáról Misi csúfondáros vihogása is hallatszott. - Tudd meg máris! No de most mi történt? Misi arra számított ám odafönn; hogy ha valaki mászni készül a fára, akkor kiugrik az odúból, és menekül. De arra nem számított Misi, hogy a ravasz madarásznál hosszú rúdra erősített háló van. Nem kell neki fölmászni a fára. Csak a padra kell ugrania a madarásznak, hogy elérje a rúddal az odút, ahol Misi kuksolt, és rácsapja a hálóját a lyuk szájára. Bizony ez történt! Mármost Misi Mókus az odú mélyén lapulva nem is vette észre a hálót az odú kijáratán. És azt sem hallotta Misi Mókus, hogy a fortélyos madarász így szól a főcsősznek: - Na most, kedves komám, álljon csak föl mellém a padra, aztán csapjon csak rá a fatörzsre akkorákat, amekkorákat bír. De ne sajnálja! A főligetőr erre gyorsan fölkapaszkodott a padra. És csihé-puhé! - teljes erejével kezdte csapdosni a fa törzsét, hogy csak úgy rezgett belé, és röpült szerteszét a fakéreg. Szegény Misi a nagy csapdosást csakis annak vélte az odúban, hogy most másznak utána a fára. Menten lefülelik az odúban, ha nem menekül. Nosza! Kiugrott az odúból. Azt hitte, azt a kis pókhálószerű valamit elhárítja az útjából, ami az odú száján fityeg. De hát keservesen csalódott Misi. A háló bizony nem szakadt el, csupán engedett Misi taszításának. A következő pillanatban Misi Mókus már a háló lecsüngő fenekében fickándozott. Ezt akarta éppen a madarász. Egy-kettő elkapta hálóját a lyukról. Nagyot csavarintott rajta a levegőben, hogy Misi ki ne kecmereghessen a háló száján. És ezzel Misi Mókus véglegesen a madarász foglya lett. Könnyen, simán nem tűrte persze Misi a letartóztatást. Az nyilvánvaló. Olyan vergődést, vackolódást művelt Misi Mókus, hogy a madarász a főligetőrrel együtt alig győzte tartani a hálórudat. - Eresszenek el! Mit vétettem? - üvöltözött Misi. - Hohó! Csak csínján a kiabálással! - förmedt rá a főcsősz. - Mit vétettél? Először is: hatósági engedély nélkül bitoroltál lakást magadnak a sétatér fáján. Másodszor: hajigálással és csúfolódással a köznyugalmat háborítottad. - Úgy ám, kis komám! Így jár a csintalan, hencegő mókus! - biccentett rá vigyorogva a madarász. - De mit akarnak tenni velem? - jajgatott Misi. - Az majd elválik! - felelte neki a madarász. De már a főligetőrbe sem fért a kíváncsiság, és ő is kérdezte: - Mi lesz a sorsa ennek a kis huncutnak? - Ajjaj! Jó dolga lesz neki nálam! Kap egy szép kalickát. Kap bele egy forgókereket. Azon tornászhat, amikor tetszik neki, és amíg tetszik. Kap enni-inni! Mi kell egyéb? - Eresszenek el! Utálom a fogságot! Belehalok! Nem kell szép kalitka! Nem vagyok én madár! Mókus vagyok! Gyűlölöm magukat! - Ne félj! Ha gyűlölsz engem, nem soká gyűlölsz! Majd akad vevőd. Az megvesz tőlem, és hazavisz. Akkor jobb gazdát is kaphatsz, rosszabbat is, mint én. Misi sivalkodhatott aztán, és rugdalózhatott. A madarász vállához támasztotta a hálós rudat, és vitte Misit egyenesen az üzletébe.
|