Tizenkilencedik fejezetMisi Mókus mozdulatlanul kucorgott az örökké termő fán. Arra riadt föl, hogy a két hízott mókus végre előmászott a bokor alól. Akkora visongást csaptak, hogy a visszhang már kezdett berekedni a visszakiabálásától. - Ó, jaj, szegény, szerencsétlen Sutánk! Itt hagytál bennünket! - jajgattak. - De legalább mi megvagyunk! - hejehujáztak boldogan. És olyan harsány hahotázásra fakadtak, hogy a liget zúgott tőle. Az egyik szemérmetlenül folytatta: - Ezt is neked köszönhetjük, drága rokon! Ha mellettünk vagy, minden jobban sikerül! Misi Mókus egyre növekvő undorral hallgatta kövér rokonait. Leszállott a fáról a pázsitra, de nem közeledett hozzájuk. - Gyere ide, Misi Mókus! - kiabáltak neki a kövérek. - Vígan leszünk most már újra! De Misi Mókus a fejét rázta. - Megbocsáttok, de nem óhajtok becses körötökben maradni! - Miért? Mit vétettünk ellened? - Miért? - mondta Misi. - Azért, mert visszaéltetek a vendégbarátsággal. Engem akartatok feláldozni a vad sakálnak. - Nem mi voltunk a bűnösök! - védekezett az egyik kövér. - Mi ártatlanok vagyunk. Mi szeretünk téged! - Úgy van! Csak Suta akart rosszra bírni bennünket - tódította a másik fortélyosan -, azzal csábított minket a bokorba, hogy te akarsz elbújtatni bennünket. Megérdemelte, hogy a sakál széttépje őt ezért! - Ej, nem szégyellitek magatokat?! - förmedt rájuk Misi Mókus. - Hát azt hiszitek, nem hallottam én a fáról, hogy engem akartatok feláldozni a vad sakálnak, azért, hogy ti megmeneküljetek?! Ekkor az egész kövér mókustársaság megszégyenülten némult el, csak az egyik mókus makogott még valami biztatást. - Hasztalan marasztaltok - folytatta Misi -, elegem van belőletek, de nem kérek többet az örökké termő fának még csak a tájából se, ahol ilyen alakok élnek, mint ti. Otthon szebb is, jobb is, megyek hát haza. Azzal faképnél hagyta kövér rokonait. Sietett a víz partjára. A sajkát ott találta, ahol hagyta. Beleült és evezni kezdett, át a vízen.
|