Tizenegyedik fejezet

Aznaptól fogva Misi megállapította útirendjét. De másként.

Napközben, amikor nagy a hőség, nagy az emberek nyüzsgése mindenütt, Misi fönt kuksolt valami nagy fán. Ott aludt, ott táplálkozott. Estefelé indult el. Ment egy jó darabot. Aztán késő éjjel megint aludt. Pirkadatkor indult el. De mire a nap erősebben tűzött, Misi újra egy fán keresett menedéket a hűs lomb között.

Mindenütt a nagy folyam mentében vándorolt Misi. Mert ennek partján talált csupán gyümölcsben dúsabb tájékot. Messzebb csúnya, kopár, sziklás sivatagokat látott.

De hát mindeddig még nem találkozott Misi Mókus valami magafajta szerzettel, hogy tanácsot kérjen tőle: merre leli meg az örökké termő fán élő mókusokat?

Végre a nagy folyam egyik kanyarodójához érkezett. Ott az út pontosan a víz mellett vezetett tova.

Hát az út közepén Misi Mókus megpillantott egy magafajta kis alakot. Feltűnő hetykén álldogált ottan. Kezében jelzőrúd és rajta karikás tábla. A táblán éppen a tilos jelző van a közeledők felé fordítva.

- Megállj! - rivallt rá Misire messziről.

De hát Misi nem azon a fán termett, ahol a szepegést osztogatják. Csak haladt bátran előre, amíg a kis alakhoz nem ért.

- Mi az? Ki vagy te? - kérdezte meg tőle.

- Én Bumba vagyok, a majom - felelte a kis alak.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - mondta Misi Mókus. - Hallottam már mókusfajtám körében a majmokról. Mégpedig azt, hogy ők is a fán élnek, és éppen olyan kiváló szertornászok és légtornászok, mint a mókusok. Én Misi Mókus vagyok.

- Örülök a szerencsének! - hajtotta meg magát illendően Bumba is. Majd érdeklődött: - De hát te fán élsz, akkor mit keresel itt az úton?

- Talán felelj arra, hogy te mit keresel itt. Hiszen te is a fán élsz! - kérdezte vissza felelet helyett Misi Bumbát.

- Engem azért neveztek ki erre a helyre, hogy idejekorán figyelmeztessek mindenkit, aki erre téved, hogy azonnal térjen másfelé - mondta Bumba önérzettel.

- Miért? - tudakolta Misi.

- Azért, mert erre szokott újabban kijárni a vízből a kegyetlen krokodilus. Mindenkit fölfal, aki csak útjába akad. Tehát tapodtat se tovább, ha kedves az életed!

Misi Mókus persze hogy jó kicsikét megriadt erre. De azért nem kezdte rögtön a szaladáson, hanem megkérdezte Bumbától:

- Hát ha ez nem tréfa, akkor magyarázd meg nekem, milyen teremtett állat ez az irtózatos krokodilus! Mert én idegen vagyok itten.

- Ó, szerencsétlen! - lelkendezett erre Bumba. - Ó, szerencsétlen! Hát a Krokó akkora, mint egy fatörzs, akkora fogai vannak, mint ez a karó a kezemben, akkora farka van, hogy csak meglegyintsen, már meghaltál. Menekülj mielőbb előle!

- Hohohó! - szólt Misi Mókus. - Hát te hogyan mersz akkor itt maradni?

- Az más! - mondta Bumba.

- Hogyhogy más? Téged talán nem bánt, nem fal föl a Krokód? Nem szereti a húsodat? Vagy jó barátod? - firtatta Misi.

- Miket beszélsz? - bosszankodott Bumba Misi fitymáló hangján. - Bántana engem is a Krokó! De én már jól ismerem a nagy cuppogását, szuszogását, morgását, amikor itt lenn a folyamból kimászik, és rögtön kereket oldok. Azért állítottak ide éppen egy ilyen ügyes egyéniséget, mint én, hogy másokat is megmentsek a veszélytől.

- Ez már beszéd! - biccentett Misi elismerőleg.

És csakugyan tapasztalta, hogy Bumba nem bolondozik. Mert az úton egy csomó ember közeledett. Egyikük nagy dárdát cipelt a vállán. De bizony úgy megtorpantak, úgy visszavonultak rögtön, amint Bumba feléjük kiáltotta:

- Hohó! Térjetek más útra! Itt jár a nagy Krokó!

De Misi Mókust nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon a veszedelem elől. Azt gondolta: amíg a majom helyén marad, itt, annak a Krokónak az útjában, addig egy mókus sem moccan onnan. És vakmerően így szólt:

- Márpedig én szemtől szembe akarom látni ezt a nagy szörnyeteget. Ráérek akkor futni előle, amikor baj van!

- Ojjé! Akkor máris szedhetjük a lábunkat! - kiáltotta Bumba megreszketve. - Hallgasd csak!

Tényleg! A folyam felől szörnyűséges hangok hallatszottak. Akárcsak öreg hordóból dudálna valami óriás. Fúvás, hörgés, cuppogás egyre fokozódó zaja közeledett.

- Gyere, gyere, gyere! - kapaszkodott Misibe Bumba. - Már kikászolódott a vízből. Mindjárt itt terem! Meneküljünk!

Ám Misi Mókus, a vakmerő, nem mozdult helyéről.

Gondolta magában: akkora méretű lomha vadállattól, mint amilyennek ez a Krokó rémlik, könnyű elugrania olyan apró jószágoknak, mint egy mókus meg majom!

- Lassan csak! - hárította el Bumbát. - Legalább tudjam, mitől szaladok meg. Hadd lássam ezt a nagy, buta gyíkot! Még el is láthatjuk a baját, ha többet ésszel, mint erővel küzdünk meg vele.

- Elájulok! Összerogyok! - vacogta Bumba, egész testében rángatózva a rémülettől. - Hiszen a Krokónak áttörhetetlen, fegyver nem foghatja csontpáncélja van, és akkora szája, ha kitátja, beleállhatnánk ketten, egymás hegyében! Ezzel akarsz te harcra kelni?

- Pikk-pakk, bikk-mag! - rikkantotta Misi a mókusok örömkiáltását. - Akkora szája van a Krokónak? Akkor máris van egy remek eszmém, hogyan lehet elbánni vele. Add át csak a botodat nekem! Aztán fuss!

- Nesze, nesze! Te oktalan, te eszeveszett mókusfajzat! - rebegte Bumba.

Azzal sebten átadta Misinek botját, és rohant tova.

Misi pedig, a rúddal a kezében, megvárta Krokót. Jött is már. Lomha testét úgy vonszolta, mint egy csúszkáló tornyot.

- Ninini! - morogta. - Mintha látnék valami zsákmányfélét az utamban. Apróka nagyon. De a kis falat is jó falat, ha éhes a Krokó. Én pedig még nem reggeliztem!

- Ebédelni sem fogsz, de vacsorázni sem többé, csak engemet kapjál be! - rikoltotta feléje tele torokkal Misi.

- Mi-mi-mi? Ilyet még sosem hallottam! - röfögte elhűlve a Krokó. És az üres gyomra akkorát korgott, hogy alig hallotta saját szavát. De már csak pár lépésre állott Misitől.

- No, hát mi lesz? Hogyan falsz föl, ha nem tátod ki azt a nagy szádat?! - kiabált rá Misi.

- Ejnye! Ha csak az kell, hogy bekapjalak, te pukkancs, hát: hápp!

Kitátotta száját, mint valami nagy kaput, a Krokó. A fogsora szétnyílt, és olyan volt, mint két nagy, egymásra meredő kerítés.

Misi meg nemhogy elugranék előle! De ő maga szökkent bele rúdjával együtt a Krokó tátongó szájába. Úgy ám! És a Krokó máris összekattantotta volna borzalmas fogsorát Misi összerop­pantására.

Csakhogy Misi Mókus ügyesen, függőlegesen tartotta maga mellett a vastag rudat. A rúd bizony úgy fölpeckelte a Krokó száját, hogy nyikkanni sem tudott a meglepetéstől.

A jelzőrúd ott maradt a Krokó kitátott szájában, Misi meg azon nyomban kiugrott onnan, fürgén, bántatlanul.

- Huhuhu! - Krokó csapkodott a roppant farkával. Kaparta, túrta a homokot maga körül. De bömbölni nem tudott. Csak fújt, csak hörgött. Kisebb homokvihar támadt a nagy vergődésétől. Végül is hanyatt vetette magát a Krokó. De nem tudott visszahemperedni.

Csak ez kellett Misi Mókusnak! A Krokó hasán nincsen ám csontpáncél, hanem sebezhető, érzékeny bőr takarja. Misi odaszaladt a dárdás emberhez. Kikapta kezéből a dárdát. Neki vele Krokónak.

- Nesze, nesze, te vén gyilkos! Sok áldozatot megöltél, szétmarcangoltál, fölfaltál. Most érezd te is a fájdalmat! Most arra a sorsra juttatunk, amire te juttattál másokat...

Végül is a Krokó már csak vonaglott és nyöszörgött. És még ilyen szégyent! Ennek a nagy fenevadnak egyszerre könnyezni kezdett a szeme. Sírt és zokogott és csuklott, hogy megszánják.

De hát ki nem hallott a krokodilkönnyekről? Nem nyugodtak meg az emberek, amíg Krokó ki nem nyúlt véglegesen. Akkor aztán felharsant a nagy éljen:

- Éljen Misi Mókus! Éljen a kis vitéz, aki elbánt a környék, a folyam rémével! Éljen! Éljen!

Azám! De hát Misi már nem bízott az emberek lelkesedésében. Tapasztalta már, hogy a vége az lesz, hogy lefülelik, és bezárják valahová, hogy mulattassa őket.

Az első óvatlan pillanatban odábbállt. Útját akarta folytatni az örökké termő fákon élő mókusrokonaihoz.