A víziló meséje

Milos Macourek
Mese a vízilóról, aki félt az oltástól
 

Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól. Másra szinte gondolni sem tudott, csak az járt a fejében otthon, a játszótéren, a moziban és a strandon, ahol a legjobban lehet elmélkedni. Feküdt a vízben, és arra gondolt, mi lesz, ha már holnap beoltják? Meg kell kérdeznem, hátha a többiek tudnak valamit.
- Nem tudjátok, véletlenül, mikor lesz oltás - kiáltott oda a krokodiloknak, libáknak, leveli békáknak és a pelikánnak -, nem holnap?
- Lesz, amikor lesz - bugyborékoltak vissza a krokodilok, és tovább dobálták nagy, sárga labdájukat, hogy csak úgy fröccsent a víz.
- Minek törnénk ezen a fejünket? - kiáltották a leveli békák a parton, s feltettek a lemezjátszóra egy új lemezt, amin vidám dalok voltak.
- Hát nem éppen semmiség az oltás, fontos dolog az - mondta a pelikán, de senki nem hallotta szegény fejét, mert a lemezjátszó túl hangosan szólt.
- Hogy lehet ez - töprengett a víziló -, senki nem gondol az oltásra.
Valószínűleg nem tudják, hogy olyankor egy tüvel megszúrják az embert. - És nem tudta kiverni a fejéböl ezt a képet, s egészen beleizzadt a nagy félszbe.
S amint javában izzad, egyszer csak jön a postás, levelezölapot hoz, s rajta csak ennyi: "Jelenjen meg oltásra."
A víziló ijedtében akkorát csuklott, hogy az utcán megálltak a villamosok.
- Mi történt?! - kiabálták a zsiráfok, a zebrák meg a kenguruk; ugyanis mindnyájan épp a doktor bácsihoz mentek.
- Semmi, semmi - nyugtatta meg öket a kalauz -, csak a víziló meg - ijedt az oltástól, már megyünk is tovább.
Mikor megérkeztek a rendelőbe, szépen leültek, várták, mikor kerül rájuk a sor. A békáknál ott volt véletlenül a lemezjátszó a vidám dalokkal, úgyhogy kellemesen töltötték a várakozás perceit.
- El kellene menni a vízilóért - mondta a pelikán. Fogta magát és ment is. De a vízilovat nem volt olyan könnyű megtalálni, mert elbújt a függöny mögé, és egész testében reszketett, hogy csak úgy táncoltak a kredencen a poharak.
- Ne butáskodj - mondta a pelikán -, gyere! Semmi bajod nem lesz, egy kicsit megcsípnek, ezt még a kis nyuszik is kibírják. Ha nem jössz, mindenki rajtad fog nevetni, nem éri meg.
- Jó - felelt a víziló, mert látta, hogy nincs mit tenni -, de fogd közben a kezemet.
- Rendben van, fogom a kezed - felelt a pelikán, s elindultak. Útközben találkoztak a tyúkkal, az elefánttal s a kis nyuszival, s mindegyikük azt mondta, hogy az egész semmiség, csak megcsiklandozza az embert, ki lehet bírni, nem kell félni.
"Könnyen beszéltek - gondolta magában a víziló -, már túl vagytok rajta. De mi lesz velem?" - és csorgott róla a veríték.
- Maga teljesen meg van izzadva - mondta a doktor bácsi, mikor a vízilóra került a sor.
- Ez neki olyan kedvtelése - szólt közbe a pelikán, aki kézen fogva tartotta a vízilovat. - Van, aki pingpongozni szeret, van, aki izzadni.
- Aha - bólintott a doktor bácsi -, én meg azt hittem, hogy fél.
- Ugyan - mondta a pelikán -, egy ekkora nagy állat azt sem tudja, mi az, hogy félni.
- Hát akkor nekilátunk - szólt a doktor bácsi, és fogta az injekciós tűt. Mikor ezt meglátta a víziló, olyan fehér lett, mint a fal.
- Mi az - kérdezte a doktor bácsi -, miért olyan fehér ez a víziló? Fehér lehet egy egér, de nem egy víziló!
- ő ilyen különös víziló - felelte a pelikán -, fehér víziló, s belőle csak egy van.
- De egy perccel ezelőtt még szürke volt - mondta a doktor bácsi.
- Igen - így a pelikán -, az egyik pillanatban szürke, a másikban már fehér, ezért is olyan ritka példány.
- Jól van - mondta a doktor bácsi -, ha ez olyan ritka-különleges víziló, akkor nagyobb gondot fordítunk az injekcióra - és nézegette, hova szúrja a tűt.
"Most fog fájni" - gondolta a víziló, és becsukta a szemét.
- Kellemetlen - dörmögött a doktor bácsi, és a víziló hátára bökött -, itt túl vastag a bőr, megpróbáljuk máshol.
De kereshetett ítéletnapig, vékony bőrt nem talált.
- Nincs mit tenni - jelentette ki végül -, vízilóbőre van, beletörne a tű. Nem olthatom be, nem haragszik?
A víziló rámeredt a doktorra, pislogott egyet, aztán táncolni kezdett ott a rendelőben, és kurjongatott:
- Miért is haragudnék, nem történt semmi, viszontlátásra! - és futott, futott, egyenesen a strandra, teli torokból nevetett és fröcskölt, annyira, hogy a békáknak is rá kellett szólniuk, hogy nem hallják a lemezjátszót.
De képzeljétek, a víziló egy szép napon felébred, belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy szép sárga.
"Ez meg mi? - álmélkodott. - Ha fehér lennék, az azt jelentené, hogy félek, de miért vagyok sárga? Ezt meg kell kérdeznem valakitől" - és ment a strandra. Nagy csődület támadt, sárga víziló, ilyen még nem volt, mindenki alaposan megbámulta, és kérdezgették, hogy hol vette ezt a szép színt.
- Valószínűleg lakk - mondták a krokodilok -, a strandlabdánk is így fest.
Inkább napolaj! - kiabálták a békák.
Csak a libák őrizték meg komolyságukat, legyintettek a szárnyukkal, ugyan, kérem, ők ezen már túl vannak, egészen kis korukban pontosan ilyen sárgák voltak.
- De ti libák vagytok - recsegte a pelikán -, ez nem ugyanaz, én inkább valamilyen betegségre gyanakszom.
S fogta magát, megtörölközött, és ment a rendelőbe.
- Hallotta már, doktor úr, hogy a mi vízilovunk egészen megsárgult?
- Hát az könnyen elképzelhető - válaszolt a doktor bácsi -, hisz ő egy egészen rendkívüli víziló, az egyik pillanatban szürke, a másikban fehér, miért ne lehetne időnként sárga is?
- Szó sincs itt semmiféle különleges vízilóról, az egész csak butaság volt, azért volt fehér, mert félt az oltástól.
- Hát így állunk - mondta a doktor bácsi -, tehát egy közönséges víziló, akit nem oltottunk be, s ezért sárgaságot kapott. S mivel a sárgaság nagyon csúnya betegség, azonnal ágyba kell feküdnie.
Így hát a víziló ágyba került, strandolásról szó sem lehetett, porokat kellett szednie, az ágya mellett ott ült egy nővérke, és mérte a lázát.
- Szörnyű - siránkozott a víziló -, így feküdni, mikor mindenki a strandon van, hancúroznak, labdáznak, és hallgatják a vidám dalokat. Nővérke, nem mesél legalább valamilyen mesét nekem?
A nővérke megsajnálta a vízilovat, és belefogott a mesébe:
"Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól…"