Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya.
A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három
lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa
volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország. Hanem amiképpen
nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma.
Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik
országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte
a legidősebbiken: – Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem? – Mint
a galamb a tiszta búzát – mondta a leány. – Hát te, édes lányom? –
kérdezte a középsőt. – Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt. –
No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy
szeretsz? – Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi
királykisasszony. – Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –,
kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha
csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába
magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem,
világgá kellett mennie. Elindult keserves sírás közt a kicsi
királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott
kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett
epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd
királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a
királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa
odvába. Utána megy a királyfi, s beszól: – Ki van itt? A királykisasszony
meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok,
annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: – Hé, ki van itt? Ember–e vagy
ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére! A
királykisasszony most se mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: –
Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök! De már
erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy
szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát
erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s
mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen
rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca.
Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette
aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt
gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket
hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt
megmondani, hogy mekkorát. Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben
élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: –
No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam,
hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot. –
Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt
kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az
emberek a sót.– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit,
tudom, visszafordul édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról
semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába,
levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment
a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón.
Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a
legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre.
Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de
hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt,
hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba
sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a
levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a
kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában
az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a
főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy
mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert
a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar
sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta
meg szó nélkül az öreg király: – Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van
neked, hogy só nélkül süt–főz? – Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges
bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót,
megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az
ételekbe. – No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen
szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? – Én bizony éppen a
kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király. Abban a
szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király
legkisebbik leánya. Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor
megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ
kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a
legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az
országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.