Az őzike meséje

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, volt egyszer egy kisleány meg egy kisfiú. A kisleányt Ilonkának hívták, a fiút Palkónak. Hej, szegény gyerekek, nem volt nekik senkijük ezen a világon! Apjuk, anyjuk meghalt, s úgy maradtak, mint az ujjam. Egy hétig, kettőig még csak volt, ahogy volt, de egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy sem ételük, sem italuk.
Azt mondta Ilonka Palkónak nagy bánatosan:
- Édes Palkó öcsém, induljunk el szerencsét próbálni, mert ha itthon maradunk, még éhen is halunk.
- Igazad van, Ilona - mondta Palkó, s azzal összeszedték, ami kevés holmijuk volt, s elindultak világgá.
Mentek, mendegéltek, hegyeken-völgyeken által, s addig mentek, mendegéltek, hogy egy nagy rengeteg erdőbe értek. Egyszerre csak megszólalt Palkó:
- Jaj, lelkem Ilonkám, de szomjas vagyok! Nézd, itt valami vadállat lába nyomában víz fakadt, én iszom belőle!
De Ilonka nem engedte meg, hanem éppen ott volt egy vadalmafa, arról leszakított egy almát, s odaadta Palkónak, hogy azzal enyhítse meg a szomjúságát.
Aztán továbbmentek, de Palkó újra nagyon szomjas lett, s újra inni akart valami lábnyomból.
- Ne, ne igyál - kiáltott Ilonka -, mert az ilyen víztől beteg leszel!
Szerencsére a közelben volt egy vadalmafa, arról Ilonka leszakított egy almát, s Palkó ismét megenyhítette a szomjúságát. De még egy puskalövésnyire sem haladtak, Palkót úgy elfogta a szomjúság, hogy most már nem tudta megállani, s nekifeküdt egy lábnyomnak. Eleget rimánkodott szegény Ilonka, hogy ne igyék abból a poshadt vízből, mert halálra betegedhetik, de Palkó nem tudta tovább türtőztetni a szomjúságát, s halljatok csodát, amint egy kortyot lenyelt a vízből, őzikévé változott!
Haj, sírt szegény Ilonka, hogy keserves sírásával fölverte a rengeteg erdőt.
- Ó, szegény testvérem - kesergett -, mi lesz most velünk, szegény árvákkal!
Palkó, Palkó, mit tettél! Ha vadász vetődik erre, még meg is lő!
Az őzike is keservesen nyihogott, egyre az Ilonka kötőjéhez simult, s nyalogatta a kezét, de szólni nem tudott szegényke.
"Bizonyosan őznek a lába nyoma volt, amiből Palkó ivott - mondta magának Ilonka. Úgy kell lenni, úgy".
S aztán újra keserves sírásra fakadt.
Eközben kiértek egy nagy pusztaságra. Jaj, de nagyot dobbant az Ilonka szíve! A pusztaság túlsó szélén egy vadász állott a kopójával. Ha ez a vadász meglátja, mindjárt meglövi az ő öccsét. Szerencsére egy nagy szénaboglya volt a közelben, s hirtelen bebújt az alá az őzikével. Hanem a kopó mégis észrevette őket. Odaszaladt a boglya tövéhez, aztán megint visszaszaladt gazdájához, elkezdett neki hízelegni, körülnyalta-falta.
A vadász azt hitte, hogy éhes a kutyája, s egy jó darab kenyeret dobott neki. A kopó meg fölkapta a kenyeret, elszaladt vele a boglyához, s ott szépen letette Ilonkának, hadd egye meg. Aztán megint visszaszaladt a gazdájához, s úgy tett, mintha kenyeret kérne. A vadász másodszor is adott, de egy szempillantásra már visszatért a kutya, s csak folytatta a hízelkedést.
- De már ennek utánanézek - szólt a vadász -, mert lehetetlen, hogy a kutyám egye meg.
Harmadszor is adott kenyeret, de most már követte a kutyát, hogy hová viszi, kinek adja. Hát csak elállt szeme-szája, mikor a boglyához ért. Ott térdelt Ilonka, két kezével átölelve az őzike nyakát, s hullott a könny a szeméből, mint a záporeső.
Ó, édes vadász bácsikám, ne bántsa ezt az őzikét, mert ez az én Palkó öcsém, aki most változott őzzé.
- Ne félj, kisleány, nem bántom az öcsédet - szólt a vadász, aki éppen a királyúrfi volt. Aztán erősen elszomorodott a királyúrfi arca.
- Hát ti nem tudtátok - kérdezte Ilonkát -, hogy ez egy elvarázsolt erdő, ahol amely állat lábnyomából iszik valaki, azzá az állattá változik?
- Jaj, nem tudtuk, mert nekünk sem apánk, sem anyánk, aki mondta volna - felelt Ilonka.
- Márpedig ez úgy van. A vörös királyé volt ez az erdő, s mikor az én apám, a fekete király elfoglalta tőle, azzal varázsolta meg, hogy amíg vissza nem adja, minden emberi teremtés olyan állattá változzék ebben az erdőben, amilyen állatnak a lába nyomából iszik. Ne búsulj, kislány, csak gyere az én palotámba az őzikével együtt, s ott majd úri dolgotok lesz!
Mit ér nekem az úri élet - mondta Ilonka -, ha az én öcsém őznek marad.
- Ne félj, addig könyörgök az édesapámnak, míg vissza nem adja az erdőt a vörös királynak, s minden jóra fordul.
Ezalatt szép csöndesen mendegéltek hazafelé, s öreg estére haza is értek. A királyúrfi a kis Ilonkát megtette első szobaleányának, az őzikének pedig külön házikót építetett a kertjében. Az ám, de nem tetszett ez a dolog a szakácsnénak, akinek egy növendék leánya volt, s szerette volna, hogy az legyen az első leány a palotában. Ette is a méreg a szakácsnét, de nagyon. Ha tehette volna, elpusztította volna a föld színéről Ilonkát.
A királyúrfi észrevett valamit, s meg is hagyta Ilonkának, hogy amikor ő elmegy hazulról, ki ne mozduljon a palotából, hogy baja ne essék. Hanem Ilonka nem állotta meg, hogy míg a királyúrfi vadászni odajárt, ki ne menjen a kertbe, ahol az őzike volt elzárva. Egész nap együtt voltak, jártak-keltek a kertben.
Volt a kert közepén egy nagy kerek tó. Ez a tó tele volt aranyhalakkal meg aranytollú kacsákkal. Az őzike egész nap a tó partján futkározott, s nézdegélte, hogy úszkálnak az aranyhalacskák meg a kacsák. Ilonka is odament a tó partjára, s mikor már a nap lenyugodott, még akkor is ott álldogált a tó partján.
Egyszerre csak a háta mögött termett a szakácsné, s azt mondja Ilonkának:
- No, ugye, szépek ezek az aranyhalacskák?
- Jaj de szépek! - mondta Ilonka.
- Hát még a kacsák!
- Azok is szépek, de milyen szépek!
- Ehe - folytatta tovább a szakácsné -, hátha még föléje hajolnál a tónak, mit látnál!
- Mit látnék? - kérdezte Ilonka.
- Mit? Egy szép leánykát! De olyan szépet, hogy a napra lehet nézni, de arra nem. Hajolj csak a víz fölé!
Ilonka nem sokáig kérette magát, a víz fölé hajolt. Csakugyan látott a tó fenekén egy leányarcot, de az az ő arca volt. Mondotta is:
- Hiszen ez az én arcom!
- No, ha a tied - mondta a rossz lélek -, hát maradj is ott örökre! s azzal a tóba lökte Ilonkát.
Haj, szegény őzike! Szaladt, nyihogott, kaparta a kerítést, a kaput, ha valaki jönne, de nem jött senki. A királyfi még nem volt otthon, s mire hazajött, a szakácsné már rég fent volt a palotában, s el is készült a vacsorával.
Hanem a királyúrfinak az volt az első kérdése:
- Hol van Ilonka?
A szakácsné azt mondta, bizonyosan valahol az erdőben kóborog.
A királyúrfi azonban ezzel a válasszal nem elégedett meg, s mindjárt szaladt a kertbe.
- Ott lesz bizonyosan az őzikével.
Az őzike ott volt, de Ilonkát bizony nem találta.
Hej, szegény őzike! Ha ő meg tudott volna szólalni! De hiába erőlködött, nem tudott egyebet, csak nyihogott, s fejét egyre hajtogatta a tó felé, mintha oda mutatott volna.
"Hátha a tóba esett" - gondolta a királyúrfi.
- Hé legények! - kiáltott. - Hamar ide, merjétek ki a tavat!
Egyszeribe összeszaladt a cselédség, s kimerték a tavat, de Ilonkát nem találták.
Haj, Istenem, búsult a királyúrfi, búsult erősen. Másnap kihirdette az egész országban, hogy aki előkeríti Ilonkát, azt egész életére boldoggá teszi. Hanem Ilonka csak nem került elő.
De még a szakácsné sem tudta elgondolni, hogy hová tűnhetett el Ilonka, ő igazán a tóba lökte. Le is ment egyszer a kertbe, hogy szétnézzen ott. Hát mit lát! Eddig száz aranykacsa volt, s most százegy van. Bizonyosan kacsa lett belőle − gondolta magában. Haj, csak tudná, melyik a sok közül, majd elpusztítaná. De a százegy kacsa olyan egyforma volt, mint százegy tojás.
Eközben a királyfi erős beteg lett. Leverte a lábáról a sok tűnődés, búslakodás, nem tudta elfelejteni szegény Ilonkát. Egyéb sem kellet a gonosz szakácsnénak. Bement a királyúrfihoz, s azt mondta:
- Felséges királyúrfi, az éjjel álmomban megjelent egy öreg, ősz ember, s azt mondta, addig meg nem gyógyul felséged, míg az aranykacsáit sorba meg nem eszi.
Ott volt az öreg király is, s az mindjárt azt mondta:
- Hát akkor csak öld le egymás után azokat a kacsákat.
- Nem gyógyulok én meg attól soha - mondta a királyúrfi.
- Add vissza, édesapám azt az elvarázsolt erdőt a vörös királynak, s akkor meggyógyulok.
- Bolond beszéd! − kiáltott a király mérgesen. − Már attól hogyan gyógyulnál meg?
- Csak add vissza, édesapám, majd meglátod.
De az öreg királlyal nem lehetett beszélni. Mindent megtett volna a fiáért, csak azt nem, olyan erősen haragudott a vörös királyra, aki meg a selyemrétet foglalta el tőle. A királyúrfi pedig azért szerette volna visszaadni az erdőt, mert akkor az őzikéből ismét Palkó lett volna, s tőle aztán megtudja, hogy hová tűnt el Ilonka.
A szakácsné még aznap leölt egy aranykacsát, a királyúrfi evett is belőle, de még rosszabbul lett. Mindennap betegebb lett szegény királyfi, nemhogy használt volna a kacsapecsenye, de még ártott. Már erre összegyűltek az ország bölcsei, a király elébe járultak, s azt mondta a vezetőjük:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, add vissza a vörös király erdejét, mert különben kifogysz a fiadból, s aztán kire marad ez a szép ország?
Na erre, már a király szíve is meglágyult. Egyszeribe kengyelfutót szalajtott a vörös királyhoz azzal az üzenettel, hogy csak legyen övé újra az az erdő, de aztán feloldja ám a varázs alól! Még aznap visszanyargalt a kengyelfutó azzal az üzenettel, hogy tisztelteti a vörös király, ő is visszaadja neki a selyemrétet, s ezután barátságban él vele, míg a világ és még két nap.
Hej, lett erre nagy öröm az egész országban! Hány vadállatból lett újra ember, aki ivott volt valami lábnyomból az elvarázsolt erdőben − no, annak se szeri, se száma! Bezzeg hogy az őzikéből is abban a minutában Palkó lett. De a királyúrfi is mindjárt kiugrott az ágyból. Kutya baja sem volt, s szaladt le a kertbe az őzikéhez. Az ám, Palkó volt már az! Ő aztán mindent elmondott a királyúrfinak:
- Ne félj, királyúrfi − mondta Palkó − ott úszkál a többi kacsa közt Ilonka, én tudom, melyik az. Nézd, a feje búbján egy gyémántcsillag ragyog.
- Az ám, ott a gyémántcsillag! Csak kijönne!
- Mindjárt kijő, csak én szólítsam −mondta Palkó, s azzal elkezdte hívogatni:


Kácsa, kácsa, szállj ki,
vár rád a királyfi!


Hát erre, csak hallgassatok ide! - felröppent a többi közül az a kacsa, amelyiknek fején a gyémántcsillag ragyogott, s a kácsából egyszeribe egy szépséges leány lett.
Csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra szólott a híre. Palkót, mikor nagyra növekedett, megtették fővezérnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.