Mirmidonna, a hernyólány

 

	A hernyók birodalmát hernyóemlékezet-óta mindig a szürkesáskák háborgatták. A harcoknak se vége se hossza nem volt, és mindkét oldal sokat veszített és sokat szenvedett. A zöld  hernyók őseiktől örökölték, és uralták  a hatalmas almaültetvényt, a szomszédos birs- és körteültetvény pedig a szürkesáskáké volt. De a sáskák évről-évre szaporodtak és a saját gyümölcsöseik már nem bírták etetni a szapora sáskanépet. Ezért a szürkesáskák időnként lerohanták a szomszédos területeket és csonkig lerágták a fákat, az utolsó szál levelet is megették. A zöld hernyók azonban gondosan kikerülték a virágbimbókat, levéltartalékokat is bőven hagytak a fákon, így aztán az ő kertjük mindig zöld volt. De éppen ez vonzotta oda a sáskákat.  Bimbóvár, a hernyók főhadiszállása ott tornyosult az almáskert közepén. Minden családnak volt egy kis menedékhelye a vár falai mögött. A lárvákat is ott nevelték közösen  egy hatalmas teremben, hogy minél nagyobb biztonságban legyenek. A hernyódajkák zöld levél – pólyákba csombolygatták a kis hernyócsecsemőket, nehogy megfázzanak.
	Mirmidonna, a hernyókirálylány túlságosan fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy egyedül kormányozza a birodalmat. A szülei ugyanis, az öreg király meg a királynő a csatatéren vesztették életüket, a sáskák elleni utolsó ütközetben. De nemcsak ők estek el, hanem  Ösvényjáró Hetvenláb Ezredes is odaveszett, a hosszú és éles sáskaszuronyok végeztek vele. Persze hogy az Ezredesnek nem volt pont hetven lába, de a hernyók erőssége mégiscsak a sok láb volt. Ez tette verhetetlenekké őket. A sáskák hiába tudtak ugrani, mert a hernyóknál úgyis hamarabb elfáradtak nagy erőlködésükben. Így az  ezredes hernyók a lábuk számából eredő, rangjuknak megfelelő hangzatos neveket viseltek. Általában húsznál nagyobb páros számokat tartalmaztak a nevek, amelyeket a „- láb” végződés követett. A számok kettesével növekedtek, attól függően, hogy gazdájuk hány győztes csatában vett részt, és hogy ott milyen érdemeket szerzett. Ösvényjáró Hetvenláb harmincöt rangjelzést viselt az egyik vállán is meg a másikon is. Mindezidáig ő volt az egyetlen, aki a hetvenes számot elérte. Szülei halála után Mirmidonna minden percét együtt töltötte a három algenerálissal meg a tizenkét tanácsossal, és állandóan azon tanakodtak, hogyan menthetnék meg az országot a szürkesáskáktól. De most is, mint mindig, három óra már eltelt és még a rangjelzéseik számáról vitatkoztak az egybegyűltek. A három generális, Könnyenlépő- meg Gyorsanfutó Huszonkétláb és Mindentudó Huszonnégyláb azt állították, hogy a legutóbbi csatában is sok új lábrangot szereztek, de a megfigyelő állásokba helyezett cserebogarak lepottyantak a fákról, és így nem jegyzetelhették a dicsőséges, elévülhetetlen tetteiket.
	- Legyen világos, - mondta Mirmidonna – hogy a neveiteken a következő csatáig nem fogunk változtatni! Erre zúgolódás támadt, de nemcsak a három generális, hanem az összes tanácsnok morgolódni kezdett. A legutolsó csata óta  mindannyian tiszteletlenekké váltak. A királykisasszony csak nézte őket elszörnyülködve, még a szája is kiszáradt, és amikor fel szeretett volna állni, hogy kicsit eligazítsa magát, akkor látta, hogy Mindentudó Huszonnégyláb rátaposott a szoknyájára és nem engedte megmozdulni.  Erre Mirmidonna meglökte, de a generális elkezdett gúnyosan hajbókolni, hogy elterelje a figyelmet. Aztán a királylány kért egy zöld teát, de a főkamarás rávigyorgott, és azt mondta, hogy a teáskanna kiürült, várni kell, amíg új teát főznek. Mirmidonna egy rendkívül vékony és bájos hernyólány volt. Rózsaszín szeplős fehér arca, zöld szeme volt, és állandóan gyantát rágott rágógumi helyett. Két hosszú kunkori csápja finoman remegett a feje tetején. De most fáradt volt, és alig állt a lábain. (A hernyók általában oldalsó irányban haladtak utolsó négy pár lábukon, a többit csak akkor használják, hogyha nagyon fáradtak.) Mirmidonna felállt és így szólt: - Mielőtt visszavonulnék, uraim, jusson eszükbe, hogy én vagyok a királynő, és tisztelniük kell engem! A nagygyűlés hajlongani kezdett, de miután a királynő kivonult, hahotázásban törtek ki. Mirmidonna a szobája fele tartott, de hirtelen visszafordult és váratlanul rányitotta az ajtót a tanácsra, beviharzott és maga mögött rettenetes erővel becsapta az ajtót.
	Aztán a generális arcába köpte a gyantarágót, hogy annak az arcára tapadt, mint egy álarc. Olyan hangosan elkezdett kiabálni, hogy a csilláron csilingelni kezdtek az üvegkristályok. - Szégyentelen, szőrös hernyónépség! A királyság bajban van, és nektek semmi máson nem jár az eszetek, csak a rangjelzéseiteken! Én rendelkezem életetek és halálotok fölött, ne felejtsétek el! De hogyha tizenegy percen belül nem mutattok be nekem egy új védekezési tervet, királynői szavamat adom rá, hogy úgy fogtok csüngeni, mint az almák! (ez azt jelentette hernyónyelven, hogy felakasztatja őket) Aztán szúrós tekintettel mindeniknek egyenként jól az arcába nézett, és ahogy jött, úgy is ment. A csillár még csilingelt egy rövidke percig, aztán borzalmas robajjal lezuhant a tanács asztalára. - Istenem! – kiáltotta egyik csenevész tanácsos, amint előmászott egy nehéz aranyalmákkal díszített lepel mögül, és már próbált volna gúnyolódni a királykisasszonnyal, de a generálisoknak már nem volt hozzá semmi kedve. A főkamarás tüstént egy kanna erősen fahéjazott és borsozott teát készített, és mindannyian átvonultak egy kisebb terembe, ahol hozzá is fogtak gyorsan  megbeszélni és elkészíteni a tervet. Időközben egy végtelen hosszú sor hangyacsapat érkezett a tanácsterembe. Kis tégelyekben átlátszó enyvet hoztak magukkal, és elkezdték összeszedegetni, összeragasztgatni a lezuhant csillár porszemnyi darabkáit. Ahogy Mirmidonna felébredt, elszaladt, hogy megvizsgálja a generálisok terveit. Már az ebédidő is eljött, de nem engedte meg nekik, hogy ebédelni menjenek. És nem is ült többé közéjük, hanem az asztalfőn foglalt helyet egy széles rózsafa karosszékben. Őket pedig az asztal két oldalára ültette, három – három széknyi távolságra egymástól.
	Szétnyitotta a rajzolt terveket, nézegette, és közben almát rágcsált. A tanácsosok pedig halkan beszélgettek, néha pedig a nagy csöndben hallani lehetett az alma majszolását, néha pedig egy-egy bendőnek a korgását. Egyszer csak egy szentjánosbogár – kém érkezett, aki sürgősen a királynő színe elé akart vonulni, hogy jelentést tegyen a szürkesáskákról, akik egy óra múlva támadni fognak, négy csapatban érkeznek, amelyeket négy parancsnok vezet majd, köztük a híres Kátrány Ezredes. Mindentudó Huszonnégyláb gyorsan megjegyezte: - Nekünk is szükségünk van egy új ezredesre, felség! Javasolni fogom Széllelbélelt Kapitányt. Mirmidonna fel s alá járt az ablakok alatt. Már készen állt elfogadni a generális javaslatát, amikor megpillantott egy hernyóifjút, aki éppen gerelyt hajított egy sor almafa koronáján keresztül, de úgy, hogy amikor a gerely az utolsó fakoronából is kiszabadult, pontosan egy mákfejbe állt bele.  Mirmidonnának majd kiugrottak a szemei a csodálkozástól. Alig tudott megszólalni: - Hozzátok elém azt a ifjút. Nem tudjátok, hogy hívják? - De igen, ismerjük. Ő nem más, mint Viráglépő Gerelyvető. Erre már be is lépett Viráglépő Gerelyvető a terembe, és mély tisztelettel meghajolt a királykisasszony előtt. Arca sugárzott a jóakarattól. Mirmidonna ránézett, aztán határozottan így szólt: - Ő lesz a negyedik generális.
	- Hogy fogják hívni? – kérdezték aggódva a generálisok. Viráglépő Gerelyvető helyet foglalt a harmadik karosszékben és így szólt: - Ne törődjetek az én nevemmel! Osszátok négybe a hadsereget és mindenikünk majd az ő negyedosztagát fogja vezetni. A három generális csak erre várt. Rögtön kiválogatták a saját osztagukból a legnyamvadtabb, legerőtlenebb és ügyefogyottabb hernyókatonákat. - Hm, –  mondta Viráglépő Gerelyvető, amint megpillantotta a fülig érő szájú katonákból álló osztagot. – Sorakozóó! Ezek pedig körülvették őt, taposták le egymást, úgy gyurakodtak nagy örömükben. A négy osztag egy új földből készülő erőd építésébe kezdett, amelynek négy fontos pontja volt. A terveket természetesen maga Mirmidonna is jóváhagyta. De a generálisok nem tudtak parancsolni saját hernyóiknak. Egyik tudálékosabb volt a másiknál, és mindenik csak a saját elképzelését hajtogatta, anélkül, hogy a másikat is meghallgatta volna, így az erődök furcsa formájúakra sikeredtek, túl nagy lett a méretük, és ráadásul elfelejtették az alagutakat bennük megépíteni. Ellenben a Viráglépő Gerelyvető katonái vakon követték ezredesük parancsait. Hordták szorgalmasan a földet, és sok lábukkal éppen oda döngölték, ahová kellett. Egy kisebb méretű labirintusokkal tele alagutat építettek, amely néhány lábnyira a föld felett húzódott végig, és fakéreggel volt megerősítve. A sáskatámadáskor a négy osztag bemenekült saját erődjébe, és onnan záporozta nyílvesszőit kifele az ellenségre. A hernyók minden igyekezetüket arra fordították, hogy rohadt almákkal megcélozzák az ágyúcsöveket, és eltömjék az ágyúkat. Két erőd hamarosan össze is omlott, betemetve a védőket, de a támadókat is. Mivel a három generális nem építtetett lőréseket, a hernyókatonák amikor céloztak,  mindig életveszélybe kerültek.
	De Viráglépő Gerelyvető és serege megmentette a helyzetet, és megnyerték a csatát. A lőréseikből jól rá tudtak célozni a másik három erődöt ostromló sáskákra, így visszaszorították lassan őket. Mirmidonna minden eseményt végigkövetett: hogy hogyan épültek az erődök, hogyan zajlott a csata. Azon gondolkodott, hogy méltóképpen megbünteti a generálisokat, ezért megparancsolta, hogy ácsolják össze a vérpadot. Amikor a generálisok látták, hogy Mirmidonna ereszkedik lefele a megfigyelőállásból, elkezdtek egyenként, sorra leizzadni. De hát a vérpadot nem tudták összeácsolni, mert közben újabb támadás kezdődött el. Mirmidonna közben arra gondolt, hogy a hernyónépnek szüksége lenne egy vezetőre, aki buzdíthaná a hernyókat, mint ahogy azt Ösvényjáró Hetvenláb Ezredes is tette. De ki legyen az? Mirmidonna mellvértet, sisakot öltött magára és gerelyt vett a kezébe. Hirtelen a hernyósereg élén bukkant fel, és nekilendült a gerelydobásnak. Épp Kátrány Ezredest el találta el, páncélját összeroncsolta és megsebesítette.  A hernyók nem hittek a szemüknek, követték Mirmidonnát, aki Viráglépő Gerelyvető tanácsait megfogadva vezette őket. Ragyogó győzelmet arattak. Mirmidonnát almavirág – esőben vezették a palotáig és ott királynővé koronázták. Azok a generálisok, akik vitézül harcoltak, megmenekültek a vérpadtól, sőt még lábakat is kaptak. Viráglépő Gerelyvető pedig a megkapta a Harminclábú Viráglépő Gerelyvető nevet. Nagy lakomát csaptak. A hernyók vörös bort ittak és addig táncoltak, amíg el nem szédültek. De amikor Mirmidonna a vőlegényével épp kint sétált a virágzó almafák alatt, a szürkesáskák hirtelen megtámadták őket. Harminclábú Viráglépő Gerelyvető hiába hadakozott vitézül, a királynőt mégis elkapták, és elhurcolták a Szürkevárba.
	Vége az első résznek.