Az írás meséje

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egy ember, Samu, aki nem tudott írni. Olyan réges-régen élt a Földön, amikor még az emberek csapatokban vándoroltak élelmet keresve.
Amikor a holdfény megcsillantotta első sugarát, ott tértek nyugovóra, ahol búvóhelyet leltek a hideg és a vadállatok elől. Ma úgy emlegetjük őket, ők voltak az ősemberek. Az ősemberek nem tudtak írni, sem olvasni, nem is lett volna mit, nem volt vésve egyetlenegy rovás sem, nem volt még leírva egyetlen egy betű sem.
Egyszer, olyan nagy eső esett, hogy még azt a tüzet is eloltotta, amit a barlang bejáratánál raktak az ősemberek, hogy annak a fényével elriasszák a vadállatokat, annak a melegénél megmelegedjenek.
Samu, belemártotta kezét a vizes koromba, és a kormos tenyerét a barlang falához nyomta. Csodálkozva látta, pontosan olyan lett a falon a forma, mint az ő keze formája!
Másnak is megtetszett ez a játék, volt, aki kormos ággal rajzolt, a másik színes földet talált, azzal rajzolt képeket, jeleket a barlang falára. Sok ősember úgy gondolta, jobb lesz, ha éles kővel, csonttal belekarcolja üzenetét a sziklába!
Telt múlt az idő, már Samu dédunokájának a dédunokája is megöregedett, mikor nedves agyagba jeleket rajzoltak ék alakú fával. Mikor a cserép kiszáradt, akkor is lehetett látni rajta a bevésett jeleket. Vitték magukkal, ahogyan Te is viszed magaddal haza az iskolából a könyvedet, füzetedet. Akkor, már iskola is volt, nagyon nagy dicsősség volt odajárni!
Aki elvégezte az iskolát, írnok lett, és tisztelettel vette körül a többi ember. Sokféle módon írtak az emberek, akik Samu után, és mi előttünk éltek a Földön. Egyszer csak, minden hangnak, amit az ember ki tud adni magából, egy jele lett. Ez a betű!

Te, kedves kis olvasóm, hallottál -e arról, hogy ki írt Mózes kőtáblájára?
Tudod-e mi az a Szentírás?
Szeretsz-e írni? Szeretsz-e rajzolni? Mindenki tud rajzolni, mindenki meg tud tanulni írni és olvasni, ki lassabban, ki gyorsabban! Te már sokat gyakoroltad?