A hattyú meséje

Egyszer volt, hol nem volt, ám mégis volt, volt egyszer egy fehér hattyú. Egy nagy tó vízén úszott, olyan szépen, olyan csendesen, mintha a víz sodorná magával.
Néha, alámerült a víz szintjének. Ott, a víz alatt, hosszú nyakát kinyújtva, letépett csőrével egy-egy vízinövényt, majd felbukkant újra.
Élt a tavon több hattyú pár is. Látta a fehér hattyú őket, amint fejüket összedugva örülnek egymásnak. Az egyik hattyú párnak éppen fiókái voltak. Sóvárogva nézte őket a fehér hattyú. Ő magányos volt, bár nem volt egyedül. Magányos volt a sok-sok hattyú között, akiknek párjuk volt, neki meg nem volt társa.
Telt múlt az idő, tavaszból nyár lett. Ősszel megjelent a tóban egy jövevény hattyú. Hosszú nyakát kiegyenesítette, csőrét magasra emelte, úgy kémlelt körbe a tavon.
A parton táncba kezdett, táncával csalogatta magához jövendőbeli párját. Ment a fehér hattyú, boldogan repesve, elfogadta társául kérőjét. Családot alapítottak, közös fészket raktak, hogy a fiókák még az ősz közepén megörvendeztessék érkezésükkel apjukat, anyjukat.
A hattyú család este, amikor az égen ragyognak a csillagok, felemelik a fejüket, a szemükkel megkeresik az égen az ő csillagképüket.

Kedves olvasóm, tudod-e mi lehet annak a csillagképnek a neve?
Tudod-e, hogy az emberen kívül, milyen más élőlények élnek még családban?
Talán nem tudod még, de azt ugye tudod, kit kérdezhetnél meg?