A gólya meséje

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt egy szegény asszony. Ez az asszony olyan nagyon szegény volt, hogy még a saját újszülött gyermekének sem tudott enni adni. Nagyon szerette a szegény asszony a kisfiát, sírt, zokogott, de attól bizony nem lett jobb a sorsa, nem lett gazdagabb, nem lett jobb sorsa, nem lett élelme.
Könnye is, anyateje is elapadt. Szolgáló asszonya volt ő egy olyan királynőnek, akinek nem volt gyermeke, pedig nagyon szeretett volna. Gondolkodott erősen a szegény asszony mitévő légyen. Ha odaadja gyermekét a királynőnek, akkor bizony csak szolgának nevelik.

Vesszőkből kosarat font. A vesszőket szurokkal bekente, hogy a fonott vesszők között ne tudjon belefolyni a víz. A kész kosarat hófehér gyolccsal kibélelte. Gyengéd kézzel belefektette csecsemőjét. Betakargatta a babát, hogy megóvja az égető napsugaraktól. Rábízta a kosarat a nagyfolyó sodrására, bizakodván terve sikerében.

Jött a királynő a folyó hűs vizében enyhülést keresni. Levetett ruháit elrejtette a nádasban. Meglátott egy hosszúcsőrű madarat. Olyat, amilyet ezelőtt még sohasem látott! Ez a madár a hosszú csőrével a nádas között lévő vízen himbálódzó kosárra mutatott. Odaszalad a királynő, meglátta a kosárban a gyermeket! Örült nagyon, úgy érezte Isten megajándékozta őt gyermekkel.

A szegény szolgálóasszony mindennap láthatta gyermekét.
Látta milyen szép és milyen erős ifjúvá növekedett. Örült gyermeke jó sorsának.



Hát te, kedves kis olvasóm, láttál - e már gólyát tóparton, folyóparton álldogálni? Lehet, hogy azt várja, mikor hoz a vízsodrás egy kosarat?
Hallottad már, hogy a gólya hozza a gyermeket? Hiszed-e?