AZ ÉGŐ MESÉJE

A tűz világít, ha sötét van, a tűz melegít, ha hideg van, és mindennapi ételüket is tűzön sütik-főzik az emberek széles, kerek e világon.
Az emberek réges-régen megtanultak tüzet csiholni, úgy, hogy az erre való kovaköveket összeütögették, szikrát pattintottak belőle. Szikráztatták az összedörzsölt két száraz faágat is, a szikra száraz fűre esett, a szárazfű lángra lobbant.

A vándorló emberek edényekben izzó parazsat vittek magukkal, egyik táborhelyükről a másikra. Amikor megpihentek, világosságra, melegre és ételre vágytak, tüzet raktak, izzó parázsról újra lángra kaptak a száraz faágak.
Sok-sok ezer évvel később mécsest, gyertyát készítettek, birkáik faggyúját megolvasztva, kicsinyke cserépedénybe tették, a juhoknak gyapjújából kanócot tettek belé. Meggyújtották a parázsról vett ágacskával. Vitték magukkal, hogy lássanak a sötétben, el ne tévedjenek útjukon.

Amikor az ükapám legénysorban volt, akkoriban kitalálták a gyufát! Egyszerű lett a világgyújtás! Lámpást készítettek, a lámpásba olajat töltöttek, gyufával meggyújtották a kanócot, lámpafény, gyertyafény ragyogta be a szobákat.

Születtek a földre lámpagyújtó emberek, akik sötétedéskor, meggyújtották a lámpásokat az utak szegélyén, hogy az arra járók láthassanak.
Ma már csak egy kattintás, felkapcsoltad a villanyt! Világít benne a villanyégő! A mai embereknek ez ad világosságot este, ha sötét van.

Hanem kicsi olvasóm, kérdezted-e már anyától, apától mit jelent az, ha valakire azt mondják. ” Az örök világosság fényeskedjék neki!” Mi lehet az „örök világosság”?
Ha eddig nem kérdezted volna, ma este kérdezd meg!
Ha már tudod a választ, soha nem lehet sötétség a szívedben!