Tersánszky Józsi Jenő: A Matyi madara

 

 

Matyi, a kisfiú nyakába vette a hordóabroncsot az utca végin, beléunva a karikázásba s már szerette volna valahová elrejteni biztonságos helyre s valami egyéb szórakozás után látni.

Lehajolt, megtapogatni térdét, amely még mindig sajgott az iménti hasra bukástól, mert az abroncs mindig elibe gurult makacsul hajtás közben, s az imént már harmadik ízben esett keresztül rajta.

- Nem lehet evvel - gondolta bosszús beletörődéssel. - Bár csak már itt volna a jövő hét, hogy megvenné apám azt a fakarikát a tótoktól a vásáron.

Amint így elmélkedett, egyszer csak egy kocsit vett észre az utca túlsó végin bekanyarodni és látta, hogy megállott a házuk előtt.

Hirtelen kiakasztotta nyakából az abroncsot és maga mellé állítva olyan fenyegető mozdulattal vette rá a hajtópálcát, mint aki nem sok jót ígér neki, ha újra engedetlenkedni talál, és nagy üggyel-bajjal kergetve maga előtt nyargalni kezdett hazafelé.

A szomszédasszony kinn állott az utcaajtóban s kíváncsian tekintgetett a kocsi felé, amelyről a kiszaladó háziak már leszállították a vendéget s csak a kocsis motozott az ülésládában a holmijai után.

Mikor a szomszédasszony meglátta Matyit, elibe jött az ajtóból az utca közepére:

- Matyika, Matyika kedves, ki jött magukhoz?

- Tudom is én - felelte a szomszédasszonynak, fontoskodón oldalt hajtva a fejét, mintha nagyobb jelentőséget akarna kölcsönözni az eseménynek a titkolózással. Mert jól tudta, hogy a nagynénje érkezett meg, mikor már napokkal előbb egyébről se beszéltek a házban.

Az abroncsot aztán nagy elővigyázattal belökte a kerítésen át a kertjökbe, mert már egyszer kikapott érte, amiért lefeszegette a vizeshordóról, s a hajtóvesszővel végigpergetve a léckerítést, bekerült az utcaajtón.

A tornácról hallotta már a nagy beszélgetést, de átallotta egyenest beállítani a vendég miatt. Hanem épp a tornácra nyílott a szobaablak, melyben most voltak a háziak. Innen kémlelődött hát be rájok óvatosan.

A nagynéni háttal ült neki egy fotelben. Javakorabeli szép asszony volt s csaknem védekezni kellett szüntelen a háziak buzgó előzékenysége ellen.

A kisfiú kíváncsi lett vón már az arcára. Hanem az anyja észrevette a leskődő fejét belülről. Kedveskedőn felelt még valamit a nagynéninek, aztán kisietett hirtelen a szobából a konyha felől kerülve:

- Be ne gyere így, te! - bökött fejével szigorúan Matyira. - Takarodj rögtön megmosdani és kérd el Katitól a szürke ruhát. Vigyázz! - és befordult újra a szobába.

Aztán egy kis idő múlva újra kijött Matyiért és szigorúan a legnagyobb illedelemre intve, benn az ajtóban pedig már mosolygósan simogatva a kisfiú fejét, bevezette a szobába:

- Ez a fiú. Ez a legkisebb szegény Birike után, ezt te tán még nem is láttad - mutatta be Matyit a nagynéninek -, csókolj kezet szépen Szidike néninek.

Matyi egy cseppet elfogódva teljesítette, de inkább a kíváncsiság miatt.

- Talán, talán már láttam - szólt a nagynéni kedveskésen, mialatt lehajolt megcsókolni Matyinak az iménti mosakodástól friss ábrázatát. - Úgy tetszik ez volt. Nem? Nem is tudom.

- De... de... igen, már egyszer apám mondta - felelt Matyi élénken, hamarosan megbarátkozva a helyzettel -, de... de... még akkor pólyában voltam. - S folytatni is akarta a magyarázatot, mikor valamennyien nevetni kezdtek utána, az apa azonban rendreutasítóan vonta rá a szemöldökét, mert egyébre terelődött közben a beszéd, a nagynéni fiacskájára, aki betegeskedik és csak nagy gonddal hagyhatta otthon.

- Hálát adhattok az istennek, hogy ilyen szép kis eleven fiatok van - sóhajtott a nagynéni s az ölébe karolta Matyit. De az apa pillantása újra kizavarta pár perc múlva a nagynéni öléből, nehogy alkalmatlanságot szerezne neki beszéd közben.

Matyi most nem mert makrancoskodni a vendég jelenlétében, mint máskor, csak az orrát húzogatta félre mérgesen s a nénje székének háta megé kuporodott unatkozva a dívány sarkára. Valahányszor azonban odapillantott a nagynéni, izegni-mozogni kezdett rögtön és eleven kisfiúhoz illően iparkodott ragyogtatni a szemeit.

- Eredj ki játszani, Matyika - szólt rá később az anyja s eközben a nagynéni is felállott a családfő indítványára; hogy járják körül a házat meg a kertet.

Kicihelődtek valamennyien a szobából s Matyi mindenütt ott settenkedett a társaság háta megett, nem kis bosszúsággal a kisebbik nénjére, akinek szabad szüntelen a nagynénin csüngeni s őt bezzeg nem zavarják el mellőle.

A nagynéni mindent a legnagyobb érdeklődéssel szemlélt meg s tele volt dicsérettel mindenen. Végre, mikor visszakerültek a tornácra, a nagynéni megállott a falra akasztott két madaras kalickánál. Az érdeklődést látva, a kisfiú apja leakasztotta az egyiket a falról s magyarázni kezdte: hogy Matyi kerítette a madarakat, nehezen kunyorálva ki az anyja engedelmét s hogy miként fogja itt a szomszédban egy ember ezeket a csízeket télen a bojtorjánbokrokon, egy madaras kalickát téve ki karóra, teletűzdelve tölgyfalép-vesszőkkel.

Matyit egyéb foglalta le eközben. Amíg ugyanis az udvaron járt a társaság, két fiúcska bámult be rájok a kerítésen vizeskorsókkal a karjukon, más utcabeli gyermekek, ennélfogva ellenségei Matyinak.

- Mit bámultok? - ripakodott rájok a kisfiú -, nem mentek el innét! - s mikor nem mozdultak, lehajolt követ keresni, hogy elkergesse őket.

- Te parancsolsz nekem, hogy ne bámuljak, te taknyos - szólt be megvetőn a nagyobbik közülök, de mikor eközben a cseléd átmenve az udvaron megállt a feleselésre, továbboldalogtak, csúfosan a kisfiúra fintorgatva a képüket.

Ekkor vette észre Matyi a kalickával babráló háziakat. rögtön odaszaladt és fürgén furakodott, ágaskodott a társaság körül, hogy észrevétesse magát velök, tulajdonosát a madaraknak.

Ó szerette vón megmutogatni a nagynéninek, de nem merte követelni az apja kezéből a kalickát. Mikor azonban a kisebbik nénje nyúlt hozzá s az apja a kezében hagyta, féltékenyen kiáltott rá egyszerre:

- Teszed le! Te!

- Na, na, mi az! - szólt rá az apja s a másik kalickának is utánanyúlt a falra.

Mikor levette, a madárka kétségbeesetten kezdett vergődni benne:

- Ez kis vadóc még - mondta babusgatón s úgy tartotta arca elé a kalickát, mintha meg akarná nyugtatni a madárkát barátságos tekintetével, aztán visszaakasztotta.

- De ez a kicsi egészen megjámborodott - vette ki a lányka kezéből a másik kalickát s belenyúlt és kivette kezéből a csízecskét:

- Nézzed, fogd meg - nyújtotta a nagynéni kezébe, míg Matyi tapsolva ugrált körülötte a gyönyörűségtől.

A nagynéni óvatosan vette átal és gyengéden, gyügyögtetve simogatta arcához a madárka fejét. Aztán ő akarta visszaereszteni a kalickába.

Hanem mialatt a kalickaajtót piszkálgatták félre útjából, a madárka egyszerre csak kiröppent a markából. Fel egyenest a háztetőre:

- Jesszusom - sikoltott a nagynéni s egy pillanatig valamennyien meglepetve bámultak utána.

- Nem baj, nem baj - jelentette ki a kisfiú apja és visszaakasztotta az üres kalickát.

- De istenem, milyen ügyetlen vagyok - sopánkodott zavartan a nagynéni s miközben tanácstalan forgatta fejét, a kisfiúra esett a tekintete. Hirtelen lehajolt és kezébe fogta az arcát: - Hadd el, izé, Matyika, majd veszünk egy másikat, szebbet - és kérdőn pillantott fel a háziakra: - Ugyebár, lehet még onnan szerezni?

A kisfiú elsőbb maga is csak a száját tátotta a balesetre s csak a nagynéni ijedt, becéző vigasztalására pityeredett el egyszerre.

A háziak minden telhetően iparkodtak megnyugtatni a nagynénit az eset jelentéktelen volta felől és buzgón tessékelték befelé a szobába. Csak a kisebbik lánynak szaladt ki egyszerre vigyázatlan a száján:

- Szegény Matyika.

- Ne kotyogj! - rivallt hátra az anyja suttogó szigorúsággal, s csaknem erőszakkal tuszkolta befelé a kisfiú kiengesztelésén egyre akaratoskodó nagynénit: - Ugyan, lelkem. Ne törődj vele. Majd elintézzük.

A kisfiú, hogy maga maradt a tornácon, megszűnt pityeregni s egy ideig borús tétovával bámult az udvarra. Majd az üres kalickára esett a szeme s akkor megint elfacsarította ábrázatát a sírás. Már épp a hang is jelentkezett a nyomán, mikor kiszaladt hozzá a nénje.

Matyi dühösen fordult el tőle és nyafkán hánykolódva menekült le az udvarra a vigasztalás elől.

- Matyi, nem hallod, azt mondta apa... - kiáltott utána a nénje, de a kisfiú durcásan húzta le fejét a vállai közé s a nyitott fásszínen keresztül kiszaladt a kertbe.

Mikor azonban megállott és egyedül találta magát, már olyanszerűen tekintett vissza, mintha zokon esnék neki, hogy immár senki nem üldözi tovább a kiengeszteléssel.

Hallgatózott a ház felé egy percig, aztán csendesen visszaoldalgott újra a fásszínbe és komoran, tanácstalanul bámulta egy darabig a farakásokat.

Később az udvaron is végiglépkedett vagy kétszer, résen az újabb menekvésre, ha észrevennék.

Kémlelte az ablakokat, fülelt a belülről jövő hangokra, de semmi különöset nem bírt kiérteni belőlük, s tán legjobban azért ette a méreg titokban, hogy semmiképp se adhat jelt a haragjáról.

Egyszer csak lépteket hallott belülről a konyha felől.

Elsőbb befutott a színbe, aztán úgy jött elé az ajtajába, duzzogóra, sértődöttre készítve ki az ábrázatát.

Az anyja jött ki sietősen, kapkodva jártatta végig pillantását az udvaron: - Kati. Kati, te, hol vagy, gyere elé - kiáltotta s egykedvűen akadt meg a szeme eközben a kisfiún, aztán befordult hirtelen, mikor a cseléd belülről felelt a kamrából.

Matyi ezalatt visszahátrált az ajtóból a szín közepére. Most még jobban eltelt keserűséggel, hogy kinevetteti magát ostobán a gyerekes duzzogással s tán a kudarc vitte ki aztán csavarogni az utcára. De nem került az udvar felől, hanem átmászott hátul a kerítésen.

Az anyjára meg az apjára forrott most a gyűlölsége leginkább. Akik olyan könnyen túlteszik magokat a kárán és könnyen nyugtatgatják meg a nagynénit, mikor nem is övék a madár.

Egyébként alig törődött a madárral annak előtte, az első pár napot kivévén, amikor hazahozta, de most csaknem sírva fakadt, hogy újra eszébe jutott az elveszte:

- Az ámmenit a fejinek, a vén szipirtyójának - fakadt ki hangosan a nagynénire, ahogy az apjától hallotta egy más nőrokonukra és dühösen rángatta a karjait: - Minek jött ide? Törje ki a nyavalya.

Gyilkos bosszúterveket kezdett forgatni fejében. Ha lefekszik a nagynéni, kiszúrja a szemét. De maga is meghökkent mindjárt a gondolatára.

Elbódorgott az utcán, le a folyópart felé s a végin meglátta messziről a pajtásait nagy labdázásban.

A szomszéd fiúval jelenleg haragot tartott, nem is beszéltek két nap óta, s most emiatt nem mehetett közibök. Jó messzire került el lehajtott fejjel, megvetőket pislogva a homloka alul arrafelé, nehogy azt higgyék a világért, hogy közeledni akar hozzájok. Aztán visszakerült újra az utcába.

A gyűlölsége, keserűsége mint valami viharfelhő setéten terjedt ki lelkében a szomszéd fiúra s a többi pajtásokra, akiket amaz magához édesgetett s mindenkire, az egész világra.

A kerítésök elé érve véletlen eszébe jutott az abroncs búfelejtőnek. De rögtön le is tett a szándékáról, mintha méltatlannak találta vón mostani komor-magához bemászni az abroncsért a kerítésen.

Különben egyéb okból is hitvány szerszám lett vón már az abroncs.

A nagyobbik nénje ugyanis, aki már mindent kihallgathatott a felnőttek beszédéből, már megsúgta titokban: mi minden játékot hozott ajándékba a nagynéni. Egy szekeret például, amelyen külön fityegnek a lőcsök.

A szomszéd fiú ötlött eszébe hirtelen. A kegyetlen elégtétel mostani mellőztetésért; ha majd kérkedve zakatol végig az utcán a szekérrel.

De még ez se tudta feledtetni vele a madarat. Felsajgott lelkében untalan, kínzó, vigasztalan bánattal, tolakodón szinte, hogy már csaknem maga is szerette volna, ha kárpótoltnak tudná érezni magát elvesztéért a lőcsös szekérrel.

Mégis csak játék volt, ami betérítette újból az udvarukra. Jóllehet, kemény fogadkozásokkal, hogy nem fogadja el az ajándékot. Odavágja a nagynéni elé: nem kell, egyék meg!

Alig tette be lábát az utcaajtón, örömrepesőn futott elibe a kisebbik nénje.

Matyi bizalmatlan s elutasítón tekintett rá, féloldalt fordított fejjel a szeme sarkából. De már nem futott el előle:

- Gyere, Matyika, gyere nézd. Kaptál egy más madarat. szebbet. Piros a feje. Tiglinc - lelkendezett eléje a nénje és diadalmasan vonszolta keresztül az udvaron.

Egy székre állva hamarosan leakasztotta a kalickát s úgy legyeskedett, hol a madárra, hol a Matyi szemébe villogva, mintha kétségbeesne, mi módon gyújthatna öccsében is a magáéhoz hasonló ujjongást.

A kisfiúnak is felderült az arca. Ő is nevetett és érdeklődve vette számba az új madár előnyeit a régihez képest, de valami színlelt és fura mód kénytelen volt az ujjongásában, mintha nem tudna kedvére lenni, hogy immár nincs oka haragudni a madárért.