Tüsszentő, Vandálka és Pityipotty

Tüsszentő, Vandálka és Pityipotty épp a legkedvencebb helyükön a Pillangók kertjében múlatták az időt. Semmi különöset nem csináltak, csak a lábukat lógatták. Ez éppen egy olyan dolog volt, amit mind a hárman nagyon szórakoztatónak találtak. Így hát most ezzel foglalatoskodtak. A Pillangók kertjében pedig sok mindent lehetett volna játszani, de ma valahogy csak a láblóbáláshoz volt kedvük.

Tüsszentő volt az, aki először megunta a dolgot.

- Jó lenne végre már egy nagyot tüsszenteni-mondta.

- Minek tüsszentenél?- kérdezte Vandálka, mialatt egy felhőt szeretett volna begyömöszölni a hátizsákjába.

- Azért tüsszentenék, mert már történhetne velünk valami.

Mert tudjátok Tüsszentő arról volt híres, hogy, ha eltüsszentette magát, akkor mindhárman egyszerre csak valami érdekes helyre repültek.

Így kerültek a Pillangók kertjébe is.

A baj csak az, hogy Tüsszentő nem tudott akármikor tüsszenteni csak, ha valakinek igazán szüksége volt a három barátra.

Csakis kizárólag akkor.

Pityipotty csatlakozott:

- Ha hamarosan nem tüsszentesz, akkor kénytelen leszek elővenni a zsebkendőmet!!! És már készítette is egyenként a szebbnél szebb illatos zsebkendőit, hogyha szükséges mihamarabb kéznél legyen. Ugyanis Pityipotty nem tudott a zsebkendői nélkül meglenni, mert ha el kezdett pityeregni csakúgy potyogtak a könnyei ehhez kellett a zsebkendő. Pityeregni meg mindenfélétől tudott, ezért is lett a neve Pityipotty.

Vandálka eközben egyre hevesebben próbálta a másik felhőcskét is belegyűrni a táskájába, szeretett mindent egy helyre összegyűjteni.

Biztos, ami biztos mondta mindig.

Most jó hangulatban volt. Nem tépett el, nem tört össze, nem rontott el semmit, inkább gyűjtögetni szeretett. Tüsszentő és Pityipotty tudta, hogy egyszer ezt is megunja, s eszébe jut majd, miért is lett ő éppenséggel Vandálka. Ám ekkor egyszerre csak dagadni kezdett Tüsszentő orra ………………………

Ha-Ha-Ha Hapciiiiiiiiiiiii…….. és már repültek is.

Egy – kettőre Morcolka birodalmában találták magukat.

Morcolka egy fakanállal a kezében keservesen sírt.

- Na ez meg itt sír - dörmögte Vandálka.

Pityipotty gyorsan elővett a zsebkendő készletéből párat és odaszaladt a síró Morcolkához.

- Tessék itt van egy boldogság illatú - és azzal odanyomta a kezébe.

Morcolka felnézett:- Hát ti kik vagytok? Neked meg mitől ilyen nagy az orrod? -fordult Tüsszentőhöz.

Vandálka közben már ide-oda forgolódott, vajon mit lehetne begyűjteni.

-Nincs itt semmi érdekes. Lábasok, fedők, poharak, minek ez a sok kacat?

El kellene tüntetni őket!!!!!! - villant fel szeme. És már indult is volna, ha Tüsszentő rá nem parancsol, mert Vandálkával csak így lehetett beszélni.

- Gyere, mutatkozz be !!!

- Vandálka .. dünnyögte.

- Hát ezzel meg volnánk. Akkor lássuk mi is a tüsszentés tárgya.

Morcolka ekkor mesélni kezdett, csakúgy dőlt belőle a panaszkodás.

- Szerettem volna csodatésztát készíteni, de amikor a puffasztóport a habütögetővel bele akartam kevergélni, az kiugrott a tálból és közölte velem, hogy őt már eleget bántották és elment.

Pityipottyot úgy megviselte Morcolka kilátástalan története,hogy rögtön pityeregni kezdett,s már potyogtak is a könnyei. Miután Pityipottyot megvigasztalták együttesen megállapították, hogy nagy feladat előtt állnak: csodatésztát kell csinálniuk.

De hát azt meg hogy kell.?

Gondolkoztak.

Gondolkoztak………..

Gondolkoztak

Aztán Pityipotty felkiáltott:- Hát abból a peceptből, amiből evésre valót szoktak csinálni, olyanok, akik akarnak valamit enni.

- A receptre gondolsz – mondta Tüsszentő. Ez jó ötlet, keressük meg a receptet!

Vandálka mindjárt magáénak érezte a feladatot és óriási lendülettel kezdett a művelet végrehajtásához. Repültek a csállingák a kambik a evődolgok egy ide egy oda, míg végre Vandálka elégedetten lóbált valamit vagy talán………………. Valakit.

Aha!  Itt aTETTES.

Mindannyian megdöbbenve álltak.Egy dagadthasú puffatagot láttak maguk előtt.

- Valld be!!!! -nézett m é r g e s e n  Vandálka - Láttam, én láttam!!!!!

A dagadthasú valaki végre megszólalt:

- Nekem is lehetnek vágyaim.

- Vágyaiiiid ?????????? - kérdezték egyszerre. Pityipotty már azon törte a fejét, hogyan adhatna neki vágyakat.

A dagadthasú aztán kibökte:

- BetűEvő a nevem, betűket eszem. Szerettem volna egyszer egy igazán jót enni és ez a csodatészta recept olyan csábító volt, olyan szépségesen volt írva, hát ezért.

- Ezért megetted a receptről a betűket- állapította meg Tüsszentő.

- Megette a receptről a betűket -  ismételte meg Pityipotty - az volt a vágya neki értem, megértelek, kár, hogy a zsebkendőimre nincs írva semmi, pedig szívesen megehetnéd őket.

Morcolka bömbölésbe  kezdett:

- SOHA nem ehetek már csodatésztát, SOHA, SOHA, SOHA… ………….ühüm-bühüm-ühüm-bühüm ühüm-bühüm ühüm bühüm

Pityipotty máris követte a példáját:

- SOHA nem ehet már Morcolka csodatésztát - zokogtak már ketten.

- Dehogynem, BetűEvő majd szépen elmeséli milyen íze volt a betűknek, mi pedig összekevergéljük, megdunnyasztyuk  és kész.

Pityipotty abbahagyta a potyogtatást és nagy szemekkel BetűEvőre bámult:

- Na, mondd!

BetűEvő elkezdte sorolni, mondta, mondta, mondta, amíg az legeslegeslegutolsó betűig nem ért. Nagyon boldog volt, hogy segíthetett.

Kész is lennénk- lihegett Vandálka, mert természetesen a kavarás hosszadalmas feladatát rábízták a többiek.

Kész, kész, kész --- ugrándozott Morcolka, és máris neki látott a falatozásnak.

Tüsszentő, Vandálka és Pityipotty teljesítették feladatukat. Elégedetten huppantak a földre, még Vandálkának sem volt kedve törni-zúzni úgy elfáradtak. Hamar el is aludtak.

Másnap Tüsszentő ébredt először.

- Hé, Hé ébredjetek!!!- mindjárt, rögtön, azonnal tüsszenteni fogok!!

HAAAAPPPPCCCII…………………….Óriási nagy tüssz volt.

Gyorsan elköszöntek Morcolka és BetűEvő barátjuktól és repültek is.

Nagyon hosszú utat tehettek meg, de végre megérkeztek.

Hol lehetünk? -  csodálkozott Tüsszentő, hiszen csak kormos,fekete gombolykákat látott maga előtt, amiknek a hol lába, hol keze volt.

Ez egy egy hangosfüzet ,vagyis hangjegy füzet.

- Igen ez AZ- ámuldozott a három jó barát.

- Ki szorul itt segítségre? - méltatlankodott Vandálka

- Én -  hallották. Látni, azonban nem láttak semmit.

Néztek az orruk elé néztek a válluk mögé, SEHOL SENKI.

- Hol vagy?- kérdezték.

- Hát éppen ez az- válaszolta a hang.

- SEHOL.

- Hogy-hogy sehol? Valahol mindenki van-mondta nyomatékosan Tüsszentő.

- Én nem vagyok sehol, vagyis biztosan nem tudom biztosan, hogy a sehol az hol is van.

Pityipotty már a zsebkendői között kutászkodott: valahol volt nekem egy tudományos illatú, azt odaadom neked, hátha segít! De hogy adom oda??

Tüsszentő hosszasan mélázott.

- Hol, valahol, sehol, elmesélnéd mi történt?

Cánci rákezdett.

- Tudjátok én nagyon szeretek cáncikálni. Itt kottatéren szoktam mindig gyakorlatozni,ez a legkedvencesebb helyem, itt mindig van cáncizni való.

Ma egy kiváló cáncis dallamot találtam, úgy megörültem, csak cánciztam, cánciztam, forgolódtam, pörgölődtem, gurguloztam, bugrikáztam és akkor egyszer csak nem voltam sehol. …..Így volt pontosan. - fejezte be Cánci ….

Vandálka persze semmit nem hallott az elbeszélésből, messze-messze járt,

csak pakolt, pucolt, tolt, huzigált, rendelkezgetett, míg nem minden fekete gombolyag össze nem bogozódott.

Pityipott és Tüsszentő tanácstalanul néztek egymásra. S egy pillantás múlva Pityipotty már zokogta is:

- Ezen a súlyos problémán nem tudok segíteni nem nem és potyogtatta a szokásos napi könnycseppecskéit.

Vandálka közben elégedetten tornászta fel magát a társaihoz, majd büszkén közölte:

- Különben,ha érdekel titeket-mondta- ott valahol-integett- van ám Valaki.

- Valahol ?-csodálkoztak.

- Óoott- mutatott messze el. Lehet, hogy éppen ARRÓL a valaholról van szó, ahol Cánci van. Gyorsan Vandálka után eredtek.

Hát arról a valaholról volt szó.

Hosszú séta után a Kottásrét legcsücskéhez értek.

OTT.

Mindannyian az ottra néztek.

- Jééé!!!!!!!

A kormos gombolykák hátamögött egy 1342 Ft feliraton üldögélt Cánci.

- Hát mi látunk téged-mondták, akkor most te mégis vagy VALAHOL.!!!!

- Igen!!!!- mosolygott vissza Cánci.

- Persze, most már értem, te egyszerűen csak lecánciztál a Kottásrétről és a sehol, most a VALAHOL… Gyere cáncizz ide vissza,s akkor már ITT lesz a valahol.

Tüsszentő roppant büszke volt az okos magállapításaira.

- Tényleg- ámuldoztak a többiek, tényleg!!

Hát ezt a nehéz feladatot is megoldottuk.

- Várjatok - kérte Cánci, ha már itt vagytok valahol, gyertek cáncizzunk együtt!!!!!

Mindenkinek tetszett az ötlet.

- Igen ám, de Vandálka, mint már tudjuk most is, megtette a dolgát. A kormos gombolykák még javába a helyükre igyekeztek.

- Nincs időnk várni - jelentette ki Tüsszentő. Érzem, már érzem, hamarosan tü- tü- tü- tüsszenteni fogok.

- Má megint- mérgelődött Vandálka- má megint csak a munka.

De késő volt keseregni. Cáncinak búcsút intve repültek az új kalandok felé……

Aluherceg az ágyikójában üldögélt. Nem volt valami csillagnézős kedve, de mit tudott volna mást csinálni.

Mikor Tüsszentő és barátai rátalálták, még az orrocskáját is lógatta.

- Sziasztok - köszöntötte őket csendeskén. Én Aluherceg vagyok. Ti kik vagytok és hogy-hogy  ilytájt nem alusziztok?

- Ide tüsszentett bennünket a problémád – válaszolt Tüsszentő.

Eközben Pityipotty egészen másra használta a szemét, mint, amire szokta.

Csak ámulva-bámulva pislogatott Aluhercegre.

Tehette volna ezt még sokáig, ha Tüsszentő nyomatékosan nem figyelmezteti:

- Jobb lesz, ha készíted a zsebkendőd, mert Aluherceg nagyon szomorkásnak látszik.!

- Iiiigen – habogott - hol is vannak a pezsgőkendőim, izé a zsebkeszkendőim, mert hát Pityipotty beszélni sem tudott Aluherceg pillantásaitól, nem hogy sírni…

A szomorkás herceg részletesen elmesélte a problémát:

- Nem tudok az álmaimmal találkozni…

Szóval nem tudsz az álmaiddal találkozni-foglalta össze Tüsszentő.

Pityipotty már kotorászott is. Álmok, álmok, álmok,s csak úgy dobálta ki sorjában a zsebkendőket……..  szerelmes - sóhajtott, azt hiszem ez jó lenne, vagyis izé, mégse…..Meg van!!!  ÁLOM- illat.

- Tessék- nyújtotta Aluherceg felé.

- Köszi - pillogott Alu.

Tüsszentő gondolkodóba esett. Ez most bizony igazán nagy okosságot igénylő probléma.

Alu és Pityipotty közben beszélgetni kezdtek.

- Miért akarsz az álmokkal találkozni? - Másokkal is találkozgathatnál!?!

De aztán Aluherceg elmagyarázta.

- Tudod, az álmaimban vannak barátaim, akikkel játszhatok és mindenféle kalandosat csinálhatok. Ha nem tudok velük találkozni, akkor nagyon egyedül vagyok.

- Értem - kiáltott Tüsszentő - szóval te ezért szeretnél mindig aludni, hogy találkozhass a barátaiddal, akik igazából nincsenek is.

Én eztet nem nagyon értem - dörmögött Vandálka - most akkor mér akarna találkozni olyanokkal, akik nincsenek – s miután megállapította, hogy túlságosan bonyolódott már ez az ügy, inkább gyűjtőszenvedélyének kezdett hódolni.

Tüsszentő elmagyarázta Alunak a helyzetét:

- Tehát teneked Aluherceg barátokra lenne szükséged.

- Nekem? Tényleg? Barátokra? – csodálkozott Alu.

- Igen. Így nem kellene mindig aludnod, s nem lennél egyedül.!

Igen ám, de kik legyenek a barátaid?

Ez itt a nagy kérdés.

Mindenki csendben morfondírozott: Ki is? Ki is? Ki is?

Pityipotty felkiáltott:

- Hát MIIIIII !!!!!!!!!

- Én nem is ismerem azt a Mít, s ha én Vandálka nem ismerem, akkor hogy ismerhetné meg ez a hercegecske?

Pityipotty óriási lendülettel magyarázott:

- MI !!! Nem érted?

- MI, MI, MI. Te Vandálka, Te Tüsszentő, s Én. Vagyis mi.

- Á, vagy úgy – értették. Csodás ötlet. MI leszünk Alu barátai.

Pityipotty gyorsan elővette a barátság illatú zsebkendőjét és Alunak adta.

-Tessék, ez az én ajándékom neked. Az első ajándék, amit tőlem kapsz.

Alu nagyon boldog volt.

Megegyeztek, hogy minden Napocska felkelés után benéznek Aluhoz, hogy van.

Persze Vandálka nem ért rá együtt örülni a többiekkel. Már réges-régen Alu ágyában horpasztott. Hamarosan mindenki követte példáját.

Reggel aztán egy új baráttal gazdagabban ébredtek. Javában falatoztak, amikor Tüsszentő ahhoz a bizonyoshoz készülődött. Pityipotty erre bele is kezdett a potyogtatásba, gondolhatjátok miért.

Nincs mit tenni, várnak bennünket.

A potyogtatás hamar abbamaradt, amikor egy cuppantós pusszantó is potyogott Pityipotty arcára. Alu adta csak úgy neki.

A repülés nem tartott sokáig. Egy száztorony magas emelgetőgépezet tetején találták magukat.

Körbenéztek, tekingettek.

Egy lábat láttak, s ezt hallották:

Su – Zsu – Su – Zsu – Dzsing – Dzsong – Trapp – Trapp – Traapp…….

- Hova kerülhettünk-ámuldozott Tüsszentő.

- Végre jó helyre jöttünk – ugrándozott Vandálka, mert nagyon tetszett neki össze-vissza szaladgáló lábacska.

Tüssszentőék csak vártak, vártak, vártak, míg végre a lábacska hajlandó volt lassítani. Megállapították, hogy a lábhoz még más dolgok is tartoznak, mint például kezecske, fejecske meg ilyesmik.

- Sziasztok Cika-mika vagyok. Bocsássatok meg a fogadtatásért,de képtelen vagyok egy helyben lenni. Egész nap csak hoppázok, mászok, ugrándozom, libikázok, gurulózok.

- Aha – mondta Tüsszentő- és miért hívtál ide minket?

De Cika-Mika nem tudott felelni. Megint csak ide-oda cikamikázott.

Pityipotty nagyon készülődött már, mintha sejtette volna, hogy hamarosan zsebkendőkre lesz szükség.

- Szóval az a baj ,hogy nem tudok megállni – hallatszott Cika-Mika hangja innen-onnan is, mint ezt már láthattátok, csak megyek, mászok, hajlongok, nyújtózom.

Vandálka inkább irigyelte Cika-Mikát, mint sajnálta.

Milyen jó lehet egész nap jönni, menni, rontani, dönteni, borítani - gondolta és meg is próbálta Cika – Mika példáját követni.

B U U U U U U U U U M M M M M M M M

Össze is ütköztek.

Pityipotty már szolgáltatta a vigasztalós zsebkendőt Vandálkának, aki éppen nem volt olyan nagy legény.

Cika-Mika azonban, miután sikerült feltápászkodnia, nagy örömmel vetette Vandálka nyakába magát.

- Kösz, hogy megállítottál.!!!!! Életemben nem tettek velem ilyen jót.!

Vandálka boldog volt, hogy egyszer végre ő is jót tehetett, büszke is lett magára nagyon. Megkérte a barátait, hogy mától nevezzék őt: Büszke Okos Vandálkának, hiszen egymaga képes volt egy ilyen súlyos dolgot problémátlanitani.

- Hát ez könnyen ment- állapította meg Tüsszentő.

Rengeteg idejük maradt. Órákon át heverésztek. Pityipotty Alura gondolt, Vandálka a táskáját rendszerezte, Tüsszentő pedig kedvenc időtöltésével a láblógatással foglalatoskodott.

Ennyit még soha nem tüsszentettem, mint mostanában- morfondírozott, mikor egyszer csak egy hangra lett figyelmes.

- Nyimi-Nyami- Nyami-Nyimi- ezt hallgatták már mindannyian.

- Nyami –nyam hüm hu ,ncsim – csam nyim nyam …………………

A hang irányába lépkedtek halkan. 

Egy fontos tartozék mögött kuksolt Lapító, s csak tömte, tömte, nyomta, tolta le a hasába a sok-sok finomságot, ami előtte hevert.

A többiek ámélkodva nézték, milyen jóízűen falatozott.

- Miért bújtál el ide? – vonták kérdőre.

- Hogy miér?- nyim-nyam- kérdezett vissza Lapitó­, azér mer izéér.

- Azért bújt el ide- vette át a szót- Vandálka, mert nem akar velünk megosztozni.

Tüsszentő rámordult.

- Vandálka, előbb várjuk meg, mit mond erről Lapító!

Várták a magyarázatot.  

- Azért bújtam el, mert meglepődést akartam szerezni nektek. Hallottam milyen repülőkörúton jártatok, s úgy gondoltam, a megérkezéstetket hatalmas óriási vendéglősdivel fogjuk ünnepelni. A baj az, – folytatta - hogy volt 3 kupac sütike, 6 kupac rágicsa, 4 kupac riprop és én szerettem volna, ha mindenkinek egyformára jut és én, szóval megpróbáltam megoldani a problémát, hát ezért, pontosan ezért bújikáltam el.

Pityipotty mindjárt együtt érzett Lapítóval.

- Nagyon helyesen viselkedtél- mondta és adott neki egy dicsérő zsebkendőt. --- 

- Hoho- Hoho - durcálkodott Vandálka - csak megette mi előlünk és kész!  

Tüsszentő bölcsen ezt válaszolta:

- Szerintem Lapító jót akart, a meglepődés megtörtént, a vendéglősi jó ötlet.

A sütike viszont elfogyott. Szomorúan ültek ahányan voltak.  

Aztán Tüsszentő arcocskája felderült:

- Azt gondolkoztam ki, hogy szólhatnánk Morcolkának, keverésszen-kavarásszon nekünk másik csodasütikét. Üzenhetnénk Cáncinak, Aluherceget is meghívhatnánk, Cika-Mika is biztos eljönne,s így aztán mindannyian együtt ünnepelhetnénk meg azt a boldog érzést,

  hogy vannak barátaink.

Azóta minden napocska felkelés után Tüsszentő, Cánci, Pityipotty, Lapító, Alu, Cika-Mika, Morcolka, na és persze Vandálka, összegyűlnek és játszanak, játszanak, játszanak, amíg a játszótér el nem kopik.