Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa
kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba
vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó,
már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép
csillagos este
volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és
unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok
nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor
mondtál: minden embernek van külön, saját csillaga ?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal
nagyapa-, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott
fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és
fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? -
csodálkozott az unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá,
azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz.
Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a
legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok
nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán
éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják.
Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk:
Isten fényét felragyogtatni földi életünk során.
Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott; mint a parázs,
mintha két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen
elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta unokája
kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták.
Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így
hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a
kocsit, mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a
lovak csutakolása is elmaradt, pedig. erre Ferkó emlékezete
óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban
találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak.
Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő
úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott.
Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül
besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal ?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd
lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga ? - kérdezte
suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre
szórja.
- És az emberé ?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a
csillag, itt a földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem!
Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy
egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass - hangzott
nagyapa utolsó tanítása a csíllagokról .
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt
fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben
megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt... végtelen
álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az arcán.
Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig
nem találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a
csillagok és nagyapa szavai. Most már az ó csillaga is ott
fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.
Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig
kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal.
Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa
csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a
bakon, ostorral kezében...
