|
MICSODA MADÁR EZ?
Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett... Az emberek fejüket csóválva mondogatták: - Szörnyû ez a Liba! Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. "De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak" - gondolta magában. Megkérte a Hattyút: - Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet. Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek. Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja - sehogy sem találja kényelmesnek. Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstõl. - Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú - mondja neki -, hahaha! Megsértõdött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csõre van. "De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csõr!" - gondolta magában. Meg is mondta a Pelikánnak: - Tudod mit? Neked adom az én piros csõrömet, s te add nekem a te zacskós csõrödet! Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere. A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére. A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az õ kis ecset farkáért. De végül sikerült neki. A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is. Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba. Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát... Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt. - Gá-gá-gá, micsoda madár ez? - ámuldoztak a libák. - Liba vagyok! - kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsõrét eltátva harsogta: - Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok! - Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! - mondták neki a libák. Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott. A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csõrét, sehogy se tud füvet tépni vele. Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni. Nevetnek a libák: - Hahahahaha! Liba meg visszakiált nekik: - Kukurikuuuú! Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegaba- lyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és - uzsgyi! - szaladni kezdett vele. Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott. - Köszönöm, libák, hogy megmentettetek - mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem! Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csõrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját. És a Liba megint olyan lett, mint egy liba. Csak most okos és nem irigy liba lett belõle. Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle!
|