Időutazás

 

Anya azt mondta, hogy délután meglátogatják nagyapáékat Halason. Réka ennek nagyon megörült, mert két hete jót játszott a nyáron született kiscicákkal.
-- Anya, megint játszhatok majd a cicákkal?
-- Azt Nagyival kell majd megbeszélned. Ha nem csináltok nagy felfordulást, biztosan megengedi.
-- Csak az a baj, hogy olyan hosszú és unalmas az út odáig. Minden faluban megáll a busz.
Anya nem szólt, csak felsegítette Réka hátára az iskolatáskát, mielőtt kiléptek volna az ajtón. Odakint szemerkélt az eső, és Réka kissé fázósan gondolt azokra az emberekre, akiket majd délután, orrát a busz ablakához nyomva lát; ott állnak a megállókban, és felszállva behozzák magukkal a nyirkos esőszagot a buszba. Leballagtak a lépcsőn, és elindultak Anyával az iskolába. Déneskét és Lacit – Réka kistestvéreit – Apa már levitte az óvodába.

Aznap világlátó órájuk volt, és a rokonokról tanultak. A tanító néni megkérdezte, hogy ki tud több rokont felsorolni. Réka boldogan jelentkezett, és elsorolta szüleit, testvéreit, nagyszüleit – a halasi és kalocsai nagyiékat is. Mondta még nagybácsiékat is, de más rokon nem jutott eszébe. Ám így is megdicsérte őt a tanító néni.
A délelőtt gyorsan eltelt, és Réka csak akkor gondolt ismét a nagyiékra, mikor ebéd után meglátta Anyát az iskolai folyosón.
-- Szia, Réka! Jó, hogy már készen is vagy, mert sietnünk kell. Nagyapa kérte, hogy nézzünk be egy könyvért a főtéri könyvesboltba.
-- Képzeld, Anya, a tanító néni felszólított, és ennyi rokonunkat tudtam felsorolni! – és kezét kinyújtva mind a tíz ujját Anya felé mutatta.
Anya megsimogatta Réka copfos fejét.
-- Büszke vagyok rá, hogy ilyen okos lányom van!
Kiléptek az iskola kapuján.
-- Ma már egész nap esni fog az eső? – fancsalodott el Réka, amint Anya kinyitotta az esernyőt. A könyvesbolt felé tartottak, átugrálva a pocsolyákon, és vigyázva, hogy az udvariatlan, mellettük gyorsan elszáguldó autósok be ne verjék őket sárral. Míg Anya megkereste Nagyapának a könyvet, addig Réka a mesekönyveket nézegette. Aztán uzsgyi a pályaudvar!
A busz már bent állt. A harmadik üléspár éppen szabad volt, és Réka ült az ablak mellé. Onnan bámulta, amint a lassan induló busz kerekei tovaterjedő hullámokat vernek a pocsolyán.
Amikor kiértek a városból, Anya megsimogatta Réka fejét, és megkérdezte:
-- Tudod-e, hány kilométert kell mennünk, hogy nagyapáékig jussunk?
Réka az ablakon kibámulva megrázta a fejét.
-- Majdnem nyolcvanat! És képzeld, ha ezt mind gyalog kellene megtennünk!
Réka csodálkozva nézett Anyára.
-- Emlékszel arra, amikor nyáron kirándultunk a Bükkben? Amikor a Hór-patak völgyében sétáltunk, csak tizennégy kilométert tettünk meg, és mégis mennyire elfáradtunk. Reggel indultunk, és késő délután érkeztünk vissza.
Réka elgondolkodott, és eszébe jutottak az út fölé boruló bükkfák, a sziklák és a vadmálna, amelyből jól teleették magukat. Aznap nem kellett őket altatni: maguktól dőltek az ágyba, úgy elfáradtak. – „Akkor persze nyár volt, sütött a nap. Most meg csak esik az eső” – sóhajtott Réka magában.
-- Régen – folytatta Anya –, amikor még nem volt autó meg vonat, az emberek bizony gyalog jártak, vagy szekéren, ló- vagy szamárháton. Aki megtehette, az meg hintón, de olyan csak keveseknek volt.
-- Hát jól megáznánk most, ha lóháton kellene mennünk – mosolyodott el Réka.
-- De bizony a szekéren is bőrig lehetett ázni. Arról nem is beszélve, hogy meddig is tartott az út Halasig.
-- Meddig? -- kérdezte Réka Anyára nézve.
-- Gyalog több mint két napig. De lóháton ügetve is legalább egy nap kellett hozzá. Aztán örülhettek, ha nem találkoztak össze egy betyárral. Annak idején Petőfi Sándor is járt errefelé gyalog, tudod, aki az Anyám tyúkját is írta. Szegény volt, nem telt neki lóra, hintóra, de azért ha tehette, fölkéredzkedett egy-egy arra járó szekérre. De képzeld, több mint ezer évvel ezelőtt még az az út is Magyarországon ment keresztül, amelyen a borostyánt szállították a messzi északról!
A kislány ismét az ablak felé fordult elgondolkodva, és nézte, hogy gurulnak le a kövér esőcseppek az üvegen. Majd letörölte a párát az orra előtt. Ekkor vette észre, hogy az éppen következő buszmegálló felé egy fejkendős néni fut a kosárral a kezében.
„Jaj, csak elérje a buszt! Csak vegye észre őt a buszvezető bácsi – drukkolt magában Réka –, sokat kellene áznia a következő járatig.”
Közben begurultak a megállóba, leszállt néhány iskolás, és… Nyitva maradt az ajtó. – „Észrevette!” – örvendezett magában Réka.
A néni a buszhoz ért, és felkapaszkodott. Megköszönte a buszvezetőnek, hogy bevárta őt. A néni elhaladt az első ülésen szundító bácsi mellett. Kabátja átázott, és a nedves ruhaszag megcsapta a kislány orrát, amint a néni melléjük ért. Réka utána is fordult. Akkor vette észre, hogy néhány üléssel a hátuk mögött Bence ül, akivel a Lajos utcai óvodába jártak együtt.
-- Szia, Bence! -- kiáltott hátra.
Bence odanézett, és lelkesen üdvözölte a kislányt.
-- Anya, hátramehetek Bencéékhez? – kérdezte, és már lódult is.
-- Menj csak! – mondta Anya, és közben biccentett Bence anyukájának.
Réka is üdvözölte a nénit, és rögtön Bencéék úticélja felől érdeklődött.
-- Haza megyünk Jászszentlászlóra – mondta Bence, -- tavaly költöztünk oda a városból. És nálunk terem a világ legjobb szilvája. Gyertek el ti is a szüretre!
Rékának eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen minden megállót utál, amelyben Kiskunhalas előtt megáll a busz, így a szentlászlóit is, mert azzal is csak később érnek Nagyapáékhoz. Majdnem ki is mondta, de aztán meggondolta magát: talán mégiscsak jó, hogy megáll Szentlászlón is a busz.
Bence is, Réka is beszámolt iskolájáról, és csak azon vették észre magukat, hogy Bence anyukája megszólalt:
-- Bence, ideje készülődni a leszálláshoz.
Miután leszálltak, Réka sokáig integetett Bencének, aki a busz felé vissza-visszanézett. De innen már nem volt messze Halas, egykettőre oda is értek.

Leszállás után csak két sarkot kellett menni Nagyapáék utcájáig. Ott befordultak, és a harmadik ház kapujánál Réka ágaskodva nyomta meg a csengőt. Nagyi jött ki, és már tessékelte is őket befelé. Előkerült a zserbó és a nagyi híres ribizli szörpje is.
-- Aztán hogy megy az iskola, kis unokám? – tudakolta Nagyapa, de Rékából nem tudott sokat kihúzni:
-- Nagyapa, hol vannak a kiscicák?
-- Nézd csak, ott hozza Nagyanyád – mutatott Nagyi felé, aki már tette is a kislány elé a játékos kis állatokat. Réka pedig már oda sem figyelt, amikor Anya elővette a Nagyapának hozott könyvet. Úgy eljátszadozta a délutánt, hogy csak a villanygyújtásra eszmélt fel.
-- Réka, ideje indulnunk, Apa, Laci és Déneske már várnak otthon – szólt Anya.
Lassan összeszedelődzködtek, és Nagyi útravalójával elindultak a megálló felé. Nagyapa tartotta felettük az esernyőt a megállóig.
Még volt néhány perc a busz érkezéséig.
-- Még jó, hogy gyorsan hazaérünk, és nem ázunk meg ebben a cudar időben! – mondta Réka Nagyapának.
-- Bizony, jó, – felelte Nagyapa. – Ha tudnád, hogy mennyit áztam-fáztam, vacogtam, amikor hajdanában Nagyanyádékhoz jártam. Persze akkor még az IK 31-es buszok jártak. Ha hosszúra sikeredett a búcsú, hát lekéstem. Anyád már a farmotorosokkal utazott iskolába… De te, kis unokám, ezekre már nem is emlékezhetsz.
Közben begördült a járat, Anya és Réka felszálltak. Az integetés után Réka hátradőlt, és azon nyomban leragadtak a szemei. Anya már csak a kislány szuszogására figyelt fel. A városi pályaudvarra beérkezve kezdte csak felcirógatni őt.
Réka kinyitotta a szemét:
-- Már meg is érkeztünk? – kérdezte, és nyújtózott egyet. A kislányt igazán csak kinyíló ajtón beáramló hűvös levegő ébresztette fel. Otthon vacsorával várta őket Apa; már csak teríteni kellett. A két kistestvér nem győzte a várakozást: már aludtak.
Az asztalnál evés közben Réka anyára hunyorított, miközben kérdezte:
-- Apa, szerinted mennyi idő alatt tettük volna meg a mai utat Anyával, ha Petőfi Sándor korában éltünk volna?…