– Én
vagyok a legnagyobb király – kiáltotta Hapci király.
– Te
vagy a legnagyobb – zúgták az udvaroncok.
– Nem
félek semmitől – folytatta Hapci király.
– Nem
félsz semmitől – búgták az udvaroncok.
– Csak
a náthától – suttogta Hapci király.
–
Hess, nátha! Hess, nátha! – rivallták erre az udvaroncok,
csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha,
borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha,
ide ne gyere!
Ezzel
a szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert
való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt
annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon
nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták
körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta:
tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert
hozzuk a náthást. A kürtös után – persze tisztes távolban –
szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a
hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott –
hipp-hopp – átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám
szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba,
azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a
napba néztem.
–
Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! –
mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé.
Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.
Ám mi
történt egy szép keddi napon?
Az
udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy
hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy
megremegtek bele a trónterem ablakai – a király egy nagyot
tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az
udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta
senki, hogy egészségére… ami igaz, igaz, ebben az országban ez
nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre.
Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.
– Jaj
– mondta síri hangon –, jaj, náthás vagyok. Nosza óbégattak,
rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová
legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha
most itt köztársaság volna – gondolta az udvari bolond –,
Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze
annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a
gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.
Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy
bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták
Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.
– A jó
meleg ágy, az kell neki – mondták.
–
Hapci – válaszolt rá a király, és még egyszer: – Hapci!
–
Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? – tanácstalankodtak a
bölcsek.
–
Küldjünk orvosért – javallta az udvari bolond.
Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok szedték
nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok,
kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok,
faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.
Na,
jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király
kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált
kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal,
dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett – de
mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.
Megdühödött Hapci király.
–
Fürdetés, izzasztás, dögöny – ordította –, de meggyógyítani,
azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most
már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít,
száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.
Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és
szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk
bármikor lehet – gondolták –, de fejünk csak egy van.
Még
ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az
orvosnak, ha más nem akad.
–
Ugyan már, semmiség az a kis nátha – mondta az udvari bolond.
–
Semmiség?! Kis nátha?! – háborgott a király. – Mindjárt szíjat
hasítok a hátadból.
A
bolond csitítóan emelte a kezét.
–
Hallgass végig, uram – mondta. – Ugye, ha egy nagy zsák kölest
viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja
a fele cipelését, megkönnyebbülsz?
– De
még mennyire – mondta a király –, bár fél zsák is épp elég
nehéz lehet.
– De
akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák
kölesed felét…
–
Értem már – mondta a király –, a végén annyi ember jön a
segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell
cipelnie. Az aztán semmiség… – Itt elakadt. – De mire megyek
én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem,
hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci,
hapci!
– Épp
ez az – mondta a bolond –, a náthádat éppen úgy szét kell
osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de ha
szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke
nátha jutna csak. Nem igaz?
– Hogy
neked mennyi eszed van! – kiáltott Hapci király, s máris
szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a
vásártéren.
Reszketett a nép, na most mi lesz?
De nem
esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett
lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci
király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett
egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.
Nem
tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska
múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is
eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják,
vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának.
Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások
helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.
–
Máris jobban vagyok – mondta –, fele náthámat átvetted tőlem.
A
koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel
suttogta:
–
Királyi náthám van!
– Az
bizony – mondta a király. – Ezennel kinevezlek udvari
főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!
Na,
több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.
–
Királyi náthánk van – ordítozták –, királyi náthánk!
A
király meg ugrabugrált örömében.
– Jaj,
de megkönnyebbültem – mondogatta, és hapci, hapci!
De
alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész
ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is,
akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon,
rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak
és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.
Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette
jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve
megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a
náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon
nyomban egy nagyot tüsszentett.
–
Egészségedre – zúgták az udvaroncok, s utána kórusban
tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó
kuktáig.
–
Egészségetekre – mondta leereszkedően Hapci király, és
lehuppant a trónusára.
Ám egy
szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló
hangja.
–
Felséges királyom – árulkodott –, az udvari bolond nem
tüsszentett.
–
Micsoda?! – csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. –
Nem tüsszentettél?
– Mit
tegyek – vigyorgott a bolond kissé megszeppenten –, elmúlt a
náthám.
–
Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! – harsogott
a király.
Ennek
fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.
– Hát
egészen nem múlt el, csak lanyhult – hazudta. S hogy
bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.
Hát
így. A poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen
osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a
cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb
minden rendű és rangú népség rég kilábalt már a királyi
náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd
mindjárt megmondom.
Mert
előugrottak rejtekükből a poroszlók.
– Te
már fél napja nem tüsszentettél – ordították. Hát ezért kaptad
te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.
– Még
hogy én ne volnék náthás! – siránkozott a rajtakapott
cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és
rangú népség. – De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci,
hapci! – tüsszentettek.
A
poroszlók kéjes arccal bólogattak.
–
Azért! – S nagyot tüsszentettek ők is.
Azóta
folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált,
ha poroszlókat lát közeledni.
A
bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat
tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában
gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki
könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?
