Távol a falutól, lent a folyóparton állt
egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó.
Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre
a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert
egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges
kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból
elüldöztek. Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát
ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga
után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől
kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő
is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több
esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott
poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el ,gazdáját.
Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték,
hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a
gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az
emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy
csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig
követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran
kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon,
hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelműt". Mikor észrevette,
hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott
fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat
? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát
remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező
alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb
szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni.
Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák
víz közelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kilopakodtak a kunyhó
közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt
kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part
irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A
folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl
veszélyes, könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a
válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen
falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált
menekülni, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió
bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya
erőlködését. De ekkor hirtelen megcsúszott a nedves talajon.
Hiába próbált megkapaszkodni, a parti fűcsomók kicsúsztak
ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten futottak a
falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül
kiabált a hullámok közül.
A nagy kiáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját
nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú
látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok
között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyik
leggonoszabb csúfolóját, Máriót fedezte fel, aki szintén
életveszélyben volt. '
"Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része
alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak
egyiket tudom megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett,
legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni.
Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát
összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé
ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette
pedig kimerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát,
üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették:
kutyáját már nem tudta megmenteni.
Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló
tekintetek sorozata. A faluban mindenki tisztelettel nézett
Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre
köszöntek neki. '
