Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya
olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha
rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent
jár az égen.
A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy
erdő sötétlett; sűrű lombos kerek hársfák álltak a
szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt
pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány
kisétált az erdőszélre leült a kút kávájára, úgy
pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy
elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját,
földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amint
így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót;
nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre
legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba.
A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy
elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de
hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a
fenekére. Egy ideig csak nézett, nézett a fekete
semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből
kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt,
sehogyan sem tudott megvigasztalódni
Hát ahogy ott sírdogál, egyszercsak azt mondja
valaki:
- Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan
keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle!
A királylány körülnézett, kereste honnét jő a hang,
de senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik,
észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a
kút repedezett kövei közül
- Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? -
kérdezte csodálkozva.
- De bizony én! - felelte a béka. - Azt tudakoltam,
milyen bánat nyomja a szívedet.
- Úgyse tudsz te azon segíteni! - sóhajtotta a
királylány. - Beleesett az aranygolyócskám a kútba,
azt siratom.
- No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit
adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat.
- Amit csak akarsz: királyi ruhámat,
gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a
fejemről!
- Nem kell nekem sem a ruhád, sem
gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről.
Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod;
ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass
poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred,
leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat.
- Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a
golyómat! - mondta örvendezve a királylány, magában
azonban ezt gondolta: "Ugyan mit fecseg ez a buta
béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy lehetne
pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?"
A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott
a kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére
ért, máris előbukkant; szájában az aranygolyóval;
odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította.
Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves
játékát viszontlátta; fölkapta, és elszaladt vele,
ügyet se vetett többet a békára. Az nagy brekegéssel
kiáltott utána:
- Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem
tudok olyan gyorsan futni, mint te!
De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy "Kvakk!
Kvakk!" meg "Várj csak! Várj csak!" - a királylány
dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle.
Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a
csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél
ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az
aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa
placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn,
pliccs-placcs, pliccs-placcs, aztán - egypercnyi csend
után - kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki
azt kiáltotta:
- Kis királylány nyiss ajtót!
- Neked szólnak - mondta a király -, eredj, lányom,
nézd meg, ki az.
A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de
hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta
egyarasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és
halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.
- Mi az, édes lányom? - kérdezte a király. - Mitől
ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és
el akar rabolni?
- Jaj, dehogy, édesapám - felelte a királylány -,
nem óriás az, csak egy rusnya béka.
- És mit akar tőled az a béka?
Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott
mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az
aranygolyóját, meg hogy mit ígért érte cserébe a
békának.
Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett
könnyel, és úgy rebegte:
- Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam,
hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!
Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is
bekiáltott:
Kis királylány,
nyiss ajtót!
Elfeledted,
mit ígértél
tegnap künn a kút vizénél?
Kis királylány,
nyiss ajtót!
Én vagyok itt,
nem hallod?
Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt
a baja, hogy hallotta. Hát még mikor az édesapja
ráparancsolt:
- Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj, és
engedd be!
A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban
beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig
placcsogott. Ott leült és rákiáltott:
- Végy föl magad mellé!
A királykisasszony tétovázott, de a király megint
rászólt:
- Ígéret szép szó ha megtartják, úgy jó!
Erre aztán, bárhogy utálkozott mit tehetett? -
fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről
fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon
ült így szólt:
- Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból
ehessünk, ahogy megígérted.
Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak nem sokat
törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a
tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott,
azt mondta:
Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék
egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad,
hadd aludjam.
A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a
hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most
belefektesse a szép habos ágyba! A király azonban
haragosan ráncolta a homlokát:
- Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán
sem!
Szegény kis királylány megfogta két ujjával a
békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba.
Igen ám, de a béka megszólalt:
- Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti
alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.
Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a
békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.
- Nesze rusnya jószág! De most aztán nyugton
maradj!
A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a
szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a
királykisasszony egy takaros, szép szemű, mosolygó
királyfit látott maga előtt.
- Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy
az egyetlen a világon, aki megszabadíthatott a
varázslattól - mondta. - Most aztán felelj: állod-e,
amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is
pajtásodnak, de hites társadnak?
A királylány igent mondott. Még aznap este
megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy
másnap hazatérnek a királyfi országába.
Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó
gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany
a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a
hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges
Henrik.
Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány
békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot
kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy
szétrepedjen bánatában.
A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az
ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét
tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan
fütyörészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen
örömében, amiért a gazdája megszabadult a
varázslatból.
Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik,
mintha kettéroppant volna valami. A királyfi
hátrakiáltott:
Tengely törik, rúd szakad tán?
A hűséges Henrik meg azt felelte:
Egyiknek sincs baja, gazdám;
csak a szívem pántja pattan:
bánatomban rávonattam,
mikor a kút vizében
béka voltál a mélyben.
Még kétszer hallották útközben a reccsenést. A
királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt
valami baj.
Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges
Henrik szívéről.
