GORKIJ
JASKA

Volt egyszer egy kisfiú, Jaska. Verést kapott eleget, hanem enni keveset. Tűrte tízéves koráig, akkor látta: úgyse lesz jobb, hát ágynak esett s meghalt.

Meghalt, s bár nyomták a lelkét apró-cseprő bűnöcskék, mégis a mennyországba jutott.

Körültekint Jaska - sosem látott még a mennyhez fogható szépet: zöld füvű rét közepén, aranyos székin Jehova ül, az úristen, ősz szakállát simogatja, körül-körülnéz mindenlátó szemével, mennyei virágokat szagol, mennyei éneket hallgat. Mert kerubok meg szeráfok énekelnek hozsannát mindenütt - a virágok között, a fákon, a fényes réten, a vidám virág­szőnyegen pedig szent vértanúk serege sétál, és kínszenvedéseivel dicsekszik.

- Úristen - azt mondják -, nézz ránk, atyuskánk, hogy kínoztak, hogy megnyomorítottak bennünket, s mindezt a te szent nevedért tűrtük! Lenyúzták a bőrünket, szétmarcangolták a testünket, kezünket-lábunkat összetörték, nézd, kimeredeznek a bordáink, s mindezt a te neved dicsőségéért viseltük el!

Hallgatja az úristen, s ráncolja egy kicsit a homlokát.

- Jól van már, no! - azt mondja. - Hallottam már eleget, hiszen csak ezt fújjátok már majdnem kétezer esztendeje. Szenvedtetek, gyötrődtetek, jól van, alássan köszönöm, de most már nem énekelnétek egyszer valami vidámat is?

De a szent vértanúk csak a magukét hajtogatják:

- Urunk isten - kiabálják -, drága atyuskánk, nézz ránk: kicsavarva a kezecskénk, összetörve a lábacskánk, annyit, de annyit szenvedtünk! Égettek bennünket, fojtogattak, éhen veszejtettek, ezer más módon kínoztak, s mindig éretted viseltük, úristen!

Sóhajt egyet az úristen, bólogat:

- Igaz, igaz, testvérek! Vértanúsággal dicsőítettetek engem. Hanem a vidámságról elfeled­keztetek!

De a szent vértanúk tovább fújták a magukét.

Szemléli őket Jaska egy mennybeli almafa mögül - zörgőcsontúak valahányan, sötét arcúak, sántít az egyik, hasmánt kúszik a másik, ennek a szeme kiszúrva, annak a feje leütve - hóna alatt fogja a fejét az úristen vértanúja, akár a dinnyét. Nem messze tizenhatezer szent szűz szárad, egymásra fektetve, mint a rakásban az ölfa. Varvara Nagyvértanú vérző sebeivel dicsekszik Gyógyító Pantyelejmonnak, Szent Katalin pedig kínszenvedéseit beszéli Harcos Ioannak. A szeráfok és a kerubok meg egyre éneklik a hozsannát, némelyik, kimerültségében, hamisan fújja.

Hallja Jaska - az úristen csöndeskén odasúgja Péter apostolnak:

- Igen sok itt nálam, Péter fiam, a szent életű ember. Pedig de unalmas ezekkel! Túlságosan sokat bocsátottál be belőlük...

Azt feleli Péter apostol:

- Te tudod jobban, atyám. Én változtatnék rajta szívesen, de most már hogy változtassak? Pál dolga ez, ő gyűjtötte ide ezt a sokadalmat, a kopasz fejű...

- Hej, Pál, Pál! - sóhajt az úristen. - Nem elég, hogy a fiam evangéliumát elrontotta, még nekem sincs tőle nyugtom!...

Bámul Jaska, fülel, nem érti egészen, de azt érzi pontosan, hogy ugyancsak unalmas a mennyben. Se nem ehetnék, se nem ihatnék, még játszani sincs kedve, s úgy émelyeg, mintha torkig ette volna magát áfonyapéppel.

“Azzal kérkednek ezek, hogy megverték őket? - töpreng Jaska, a szent vértanúkat bámulva. - Engem is vertek eleget, de én hallgatok róla. Nálunk, a földön, úgy verik egymást az emberek, hogy pozdorjává törik a csontjuk, és oda se neki!”

Hirtelen megesett a szíve az úristenen - ugyan micsoda élete lehet! Körülötte mindenki a fájdalmait panaszolja, azt, hogy megverték, senki sem szégyelli, inkább még kérkedik a türelmével, érdemnek, erénynek tartja.

Aztán amikor az angyalok leemelték a napot az égről, és elrejtették az úristen trónusa alá, amikor leszállt az éjszaka, és a vértanúk lefeküdtek aludni, akkor Jaska kilépett az almafa mögül, odaballagott az aranyos trónushoz, s felszólt:

- Úristen, hallod, úristen!

Letekintett rá az úristen, megkérdezte:

- Honnan jöttél?

- Pétervárból.

- Ilyen korán meghaltál?

- Az ám - felelte Jaska -, korán! Más az én helyemben még előbb felfordult volna...

- Hát olyan nehéz volt az életed? - kérdezte nyájasan az úristen.

Meglódult a Jaska szíve, hogy most végre elpanaszolhatja az úristennek keserves életét, de nyomban eszébe jutott, hogy sajnáltatták magukat a szent vértanúk, hát belérekedt a szó. Csak hümmentett.

S válasz helyett csak annyit mondott komoly ábrázattal:

- Hallod-e, úristen, visszaengedhetnél engem a földre!

- Minek? - kérdezte az úristen.

- Hát mit csináljak itt? Unalmas nagyon. Magad mondtad az apostolnak, hogy unalmas...

- Ó, te szamár! - nevetett az úristen. - De hát ha visszamégy, ott megint vernek majd!

- Nem baj az! - mondta Jaska. - Ha rászolgálok a verésre, nem panaszkodom, ha meg ok nélkül akarnak verni, nem hagyom magam!

- Nagy vitéz vagy te! - mosolygott az úristen.

- Hallgass ide - kezdte Jaska komoly arccal -, megmondom, hogy mit tégy. Engedj vissza a földre. Megtanulok odalenn balalajkázni, aztán majd ha még egyszer meghalok, vidám nótákat énekelek neked, s balalajkát pöngetek hozzá - jól van-e? A te életed is vidámabb lesz, meg én se őgyelgek tétlenül itt a mennyországban.

Bozontos szemöldöke alól rápillantott az úristen. Megsimogatta ősz szakállát, és csöndesen megkérdezte:

- Talán sajnálsz engem, Jaska?

- Sajnállak! - mondta Jaska. - Igen unalmasak ezek a te szent vértanúid!

Jehova akkor rátette könnyű kezét Jaska fejére, s így szólt hozzá:

- Köszönöm, amit mondtál, kedves barátom! Az idők eleje óta te vagy az első, aki megsaj­nál­tál. Jól gondoltad: akinek ilyen szíve van, mint neked, annak semmi dolga a mennyországban. Térj vissza, kedves, a földre, a föld bajai és örömei közé, eredj, sajnáld a földieket, szolgáld őket hiteddel, mint engem, segítsd őket munkájukban, vigasztald nyomorúságukban, vidítsd meg szomorúságukban - ott kapod meg majd a jutalmadat! Menj, barátom, élj az emberek dicsőségére!

Azzal megparancsolta Péter apostolnak, hogy nyissa meg a menny kapuját, a keruboknak pedig, hogy vigyék vissza Jaskát a földre.

- Minden jót! - köszönt el Jaska az úristentől, és fejet hajtott. - Ne búsulj, nemsokára vissza­jövök!