HAUFF
AZ IFJÚ ANGOL

Van Németország déli részében egy Grünwiesel nevű városka. Ott születtem és nevelkedtem. Olyan városka ez, mint a többi. Közepén kicsi piactér, kút, oldalán kicsi városháza, s körös-körül a békebíró meg a legtekintélyesebb kereskedők házai; néhány keskeny utcában lakik a többi polgár. Az emberek ismerik egymást, mindenki tudja, mi történik itt vagy ott, s ha a polgármesternek, a lelkésznek vagy az orvosnak egy fogással több kerül az asztalára, még azon délben az egész város értesül róla. Délután aztán elindulnak egymáshoz az asszonyok vizitbe - ahogyan nevezik -, és sütemény meg erős kávé mellett eszmecserét folytatnak a nagy eseményről. Megállapítják, hogy a lelkész alkalmasint a lutrin játszott, és megütötte a főnyereményt; hogy a polgármestert megvesztegették; hogy az orvos a patikustól néhány aranyat kapott, s ennek ellenében méregdrága recepteket ír.

Elképzelhetitek, milyen kellemetlen lehetett egy ilyen jól értesült városnak, midőn egy napon olyan valaki költözött oda, kiről senki se tudta, honnan jött, mit akar, miből él.

A polgármester megvizsgálta útilevelét, s egy kávézó társaságban kijelentette az orvosnak, hogy ámbátor az útilevelet annak rendje s módja szerint láttamozták Berlintől Grünwieselig, valamit mégis szimatol, mert a férfi külseje valahogy gyanút keltő. A polgármesternek igen nagy tekintélye volt a városban; nem csoda hát, ha ettől fogva az idegenre gyanakodva néztek. Magatartása pedig éppenséggel nem változtatta meg földijeim ebbéli vélekedését.

Az idegen néhány aranyért egy egész házat bérelt ki magának, mely eladdig lakatlanul állott, tele szekrényre való furcsa holmit, kályhát, olvasztókemencét, hatalmas tégelyeket rakott bele, s attól kezdve teljesen elvonultan élt. Bizony még a főzést is maga végezte, csak a kenyeret, a húst és a zöldséget szerezte be számára egy városbeli vénember, de ez is csak a ház folyosójáig mehetett, az idegen ott vette át tőle a holmikat.

Jómagam tízesztendős fiúcska voltam, midőn e férfiú szülővárosunkba költözött, de a városka nyugtalanságára úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az idegen délutánonként nem járt el a tekepályára, sem este a vendéglőbe, hogy pipaszó mellett tereferéljen. Hiába hívták meg sorra a polgármester, a békebíró, az orvos és a lelkész ebédre vagy kávéra: mindig kimentette magát. Ezért egyesek őrültnek tartották, mások pedig szilárd meggyőződéssel állították, hogy varázsló vagy boszorkánymester. Tizennyolc, majd húszéves lettem, s a férfiút még mindig úgy hívták a városban: az idegen úr.

Történt azonban egy napon, hogy valami állatidomító népség érkezett a városba. Jöttment társaság, egyetlen tevével, mely térdepelni tud, egy táncoló medvével, egy-két kutyával; külö­nösen sokat nevettem a majmaikon, amint embernek öltöztetve mindenféle mutatvá­nyo­kat végeztek. Máskor is járt nálunk efféle népség: rendszerint átvonultak a városon, meg­állapod­tak a keresztutcáknál meg a piacokon, kicsiny dobbal és síppal fülhasogató zenebonát csaptak, állataikat táncoltatták meg ugrándoztatták, aztán a házakban pénzt gyűjtögettek.

Ez az állatsereglet azonban, mely most Grünwieselben felbukkant, egy irtózatos orangutánnal dicsekedhetett: majdnem ember nagyságú volt, két lábon járt, s mindenféle ügyes mutat­ványhoz értett. A kutya- és majomparádé az idegen úr háza előtt is megállt. A dob és a síp szavára az úr meg is jelent ódon ablakai mögött. Kezdetben bosszús képet vágott, csakhamar azonban derűsebb lett, mindenki nagy csodálatára kinézett az ablakon, s szívből kacagott az orangután mutatványain. Sőt, a mulatságért akkora ezüstpénzt adott, hogy az egész város arról beszélt.

Másnap reggel az állatsereglet továbbvonult. A tevének sok-sok kosarat kellett cipelnie: kutyák, majmok üldögéltek bennük kényelmesen. A hajtó és a nagy majom pedig a teve után mendegélt. Alig jutottak azonban néhány óra járásnyira a városkaputól, hát az idegen úr a postára küld valakit, s a polgármester nagy ámulatára kocsit kér, méghozzá különjáratot, s ugyanazon a kapun kihajtat a városból. Az egész városka mérgelődött, hogy nem lehet megtudni, hová utazott.

Már éjszaka volt, midőn az idegen úr kocsijával ismét a városkapu elé ért. Akkor azonban egy másik személy is ült a kocsiban, kalapja mélyen az arcába húzva, s szája, füle selyemkendőbe bugyolálva. A kapuőrző kötelességének tartotta, hogy a másik idegen felől érdeklődjék, s útilevelét kérje; az azonban igen nyersen válaszolt, ismeretlen nyelven mormogott valamit.

- Az unokaöcsém - mondta az idegen úr barátságosan a kapuőrzőnek, s néhány ezüstpénzt nyomott a markába. - Egyelőre még nem tud németül. Most éppen káromkodott egyet az anyanyelvén, amiért itt meg kellett állanunk.

- Ejnye, ha uraságod unokaöccse - felelt a kapuőrző -, úgy hát útilevél nélkül is bemehet. Nemde, uraságodnál fog lakni minden bizonnyal?

- Természetesen - mondta az idegen -, s alkalmasint hosszabb ideig tartózkodik itt.

A kapuőrzőnek nem volt több észrevétele, s az idegen úr meg az unokaöccse bekocsizott a városba. Szó, ami szó, sem a polgármester, sem a lakosság nem volt valami elégedett a kapuőrzővel. Legalább az unokaöcs néhány szavát jegyezte volna meg! Ebből aztán könnyen megtudhatták volna, miféle nemzetbeli ő meg a bácsikája. A kapuőrző azonban azt bizony­gatta, hogy sem francia, sem olasz nem lehetett a beszéde, inkább olyan szélesen ejtette a szót, mint az angolok, s ha nem téved, az ifjú úr ezt mondta: “Goddam”. Így segített magán a kapuőrző szorult helyzetében, s így juttatta névhez az ifjú urat. Mert most már csak az Ifjú Angolról beszéltek a városban.

Azonban az Ifjú Angol sem mutatkozott sehol: nem látták sem a tekepályán, sem a sör­pincében. Egy idő múlva azonban mégis hallatott magáról.

Történt ugyanis, hogy az idegen úrnak egyébként csendes házában oly félelmetes ordítozás és lárma támadt, hogy az emberek seregestül álltak meg az ablaka alatt, s felbámultak. Nem mindennapi látványban volt részük. Az Ifjú Angol vörös frakkban s zöld pantallóban, kócos hajjal s iszonyú ábrázattal hihetetlen gyorsan nyargalászott ide-oda a szobákban. Az öreg pedig vörös hálóköntösben szaladt utána, korbáccsal a kezében. Az ácsorgó tömeg látta, hogy néhányszor elhibázta az ütést, de jó párszor alaposan el is találta, mert fájdalmas jajveszékelés és csattogó korbácsütések hallatszottak. A városka asszonyai oly sajgó részvétet éreztek az idegen fiatalember iránt, hogy végül is a polgármestert kérték meg, tenne lépést ebben az ügyben. Az írt is az idegen úrnak: levelében eléggé kemény szemrehányásokkal illette, hogy oly durva módszerekkel neveli unokaöccsét, s megfenyegette, hogy ha ezentúl is előfordulnak hasonló jelenetek, a fiatalembert saját védelmébe veszi. Ki volt azonban jobban meglepődve, mint a polgármester, midőn is az idegen urat tíz esztendő óta először, hivatalába belépni látta.

- Amikor unokaöcsém szülei rám bízták fiuk nevelését, külön megkértek rá, hogy így bánjak vele - magyarázta az öregúr. - Egyébként okos, értelmes ifjú, csak a nyelvet tanulja igen nehezen. Forrón kívánnám, hogy unokaöcsém mielőbb folyékonyan beszéljen németül, hiszen addig nem vezethetem be a városi társaságba, pedig ez leghőbb óhajom. Viszont a német nyelv tanulása oly keservesen megy, hogy jobb híján gyakran vagyok kénytelen alaposan megkorbácsolni.

A polgármestert e nyilatkozat tökéletesen kielégítette, az öreget mérsékletre intette, és este elmesélte a sörpincében, hogy ritkán találkozott oly művelt úriemberrel, mint az idegen. - Csak az a kár - tette hozzá -, hogy keveset jár társaságba; de remélem, ha unokaöccse csak egy kissé is megtanul németül, gyakrabban mutatkozik majd körünkben.

Ez az egyetlen eset elég volt ahhoz, hogy a városka véleménye tökéletesen megváltozzék. Az idegent most már művelt úriembernek tartották, közelebbi ismeretségére vágytak, teljesen rendjén valónak találták, ha hébe-hóba borzalmas ordítozás támadt a kietlen házban.

- Német nyelvleckét ad az öcsikéjének - mondták a grünwieseliek, és már nem is álltak meg az ablak alatt.

Alig egy negyed év múlva úgy látszott, hogy a nyelvoktatás véget ért, mert az öreg most másba kezdett bele. Élt a városban egy agg francia, ki a fiatalokat táncolni tanította. Az idegen ezt hívatta magához, s megkérte, tanítaná az unokaöccsét. Értésére adta, hogy bár igen tanu­lékony ifjú, a tánc körül valami még sincs rendjén. Ugyanis korábban már beíratta egy másik mesterhez, s az olyan táncokra tanította, amelyek semmiképpen sem illendők jó társaságban. Mindazonáltal unokaöccsét egészen ügyes táncosnak tartja, ámbár táncmodora a leg­távo­labbról sem emlékeztet a keringőre vagy a galoppra, sőt, egyetlen olyan táncra sem, melyet ebben az országban járnak. Egy tallért ígért óránként, s a táncmester készségesen vállalta az ifjút növendékéül.

Amint a francia suttyomban híresztelte, nem volt a világon furcsább dolog, mint ezek a táncórák.

Az unokaöcs meglehetősen nagy darab, nyurga ifjú, csak a lábai rövidek egy kissé - mesél­gette a tánctanár -, vörös frakkban, jól fésülten, zöld, bő pantallóban és hosszú fehér kesztyű­ben szokott az órákon megjelenni. Keveset beszél és idegen kiejtéssel; kezdetben megle­hetősen jó modorú és illedelmes volt, később azonban hirtelen olyan furcsa bakugrásokba kezdett, hogy a táncmesternek szemeszája elállt... Ha rendre akarta utasítani, csak lekapta díszes tánccipőjét a lábáról, a francia fejéhez vágta, s most már négykézláb nyargalt körül a szobában. A lármára aztán kirohant szobájából az öregúr, vörös, bő hálóköntösben, aranypapír sipkával a fején, s a korbáccsal alaposan végigvágott unokaöccse hátán. Erre az unokaöcs elkezdett félelmetesen üvöltözni, asztalokra, szekrényekre szökött fel, sőt, még az ablakok keresztfáira is felugrott, s közben igen furcsa idegen nyelven kiabált. Az öreg azonban nem zavartatta magát, lábánál fogva megragadta, lerángatta, végigvert rajta, s nyakkendőjét jó szorosra húzta. Ettől aztán a fiatalember ismét jó modorú és illedelmes lett, s az óra zavartalanul folyt tovább.

Midőn azonban a táncmester olyan sokra vitte növendékével, hogy a táncórához már zenekíséret is kellett, az ifjút mintha kicserélték volna. Egy városi muzsikust fogadtak fel; az asztalon ülve kellett muzsikálnia az ódon teremben. Itt volt az ideje, hogy hölgyről is gondoskodjanak. Az öregúr kérésére maga a táncmester játszotta a hölgy szerepét, selyemruhába öltözött, s kelet-indiai kendőt terített a vállára. Az unokaöcs felkérte, s elkezdett táncolni, keringőzni vele; igen ám, de fáradhatatlanul, tombolva ropta, ki sem engedte a táncmestert hosszú karjai közül, akár nyögött, akár kiáltott, táncolnia kellett, míg kimerülten össze nem rogyott, vagy míg a városi muzsikusnak görcsöt nem kapott a keze a hegedűn. A táncmestert ezek a leckeórák majdnem sírba juttatták, de a tallér, melyet minden alkalommal megkapott, a jó bor, mellyel az öregúr kínálta, megtette hatását. Mindig visszajött, még ha előtte való napon erősen el is határozta, hogy többet be nem teszi a lábát az ódon házba.

Grünwiesel lakosai azonban egészen más szemmel nézték a dolgot, mint az öreg tánctanár. Úgy találták, az ifjú igen alkalmas a társasági életre, s a városka hölgyei előre örvendeztek, hogy ilyen fürge táncost kapnak majd a következő télre.

Egy reggel a piacról hazatérő cselédek csodálatos eseményt adtak hírül gazdájuknak. Az ódon ház előtt pompás üveghintó állott, elébe szép lovak fogva, s a gyeplőt libériás inas tartotta. Egyszer csak megnyílt a ház kapuja, és két szép öltözetű úr lépett ki rajta. Egyikük az öregúr volt, másik pedig alkalmasint az unokaöccse, ki oly nehezen tanult meg németül, s oly féktelenül táncolt. Mindketten beszálltak a hintóba, az inas hátul felugrott a bakra, s a kocsi, lássanak csodát! egyenest a polgármester háza elé hajtott.

Mihelyt az asszonyok cselédjeiktől ezt a történetet meghallották, sebtiben ledobták kötényüket, főkötőjüket, s parádéba öltöztek.

- Holtbizonyos - mondták családjuknak -, hogy az idegen most már bevezeti unokaöccsét a társaságba. A vén bolondnak már tíz esztendeje nem jutott eszébe, hogy házunkba betegye a lábát; de bocsássuk meg neki az unokaöccse kedvéért, mert az bizonyosan igen charmant fiatalember.

Így beszéltek, és sietve rendbe hozták a fogadószobát, a lányaikat pedig figyelmeztették, hogy csinosítsák ki magukat a vendégek fogadására; mozogjanak kecsesen, és igyekezzenek választékosan beszélni. A város bölcs asszonyai nem adtak rossz tanácsot, mert az öregúr csakugyan körüljárt az ifjúval, s magát meg unokaöccsét a családok jóindulatába ajánlotta.

Mindenütt el voltak telve a két idegennel, s a városka lakói csak azon sajnálkoztak, miért is nem kezdhették előbb ezt a kellemes barátságot. Az öregúr érdemes és igen bölcs férfiúnak mutatkozott, ámbátor minden mondása közben mosolygott egy kissé, úgyhogy az ember nem tudhatta, komolyan gondolja-e vagy sem. De az időjárásról, a tájról, a nyári szórakozásokról a sörpincében oly bölcsen és meggondoltan beszélt, hogy mindenkit lenyűgözött. Hát még az unokaöccse! Az bűvölt csak el mindenkit igazán: minden szívet meghódított. Ami külsejét illeti: igaz, arcát nem lehetett szépnek mondani, az állkapcsa feltűnően előreugrott, és bőre túlságosan barnás volt; azonkívül minduntalan furcsa fintorokat vágott, szemét behunyta, s csikorgatta a fogát - mindamellett arcvonásait rendkívül eredetinek találták. Hát még a termetét! Mozgékonyabbat, fürgébbet el sem tudtak volna képzelni. Igaz ugyan, hogy ruhái egy kicsit furcsán lógtak rajta, de milyen jól állott neki! Nagy elevenséggel járt fel és alá a szobában, itt egy kerevetre, amott egy karosszékbe vetette magát, s lábát maga elé nyújtotta; de amit más fiatalembernél rendkívül közönségesnek és illetlennek találtak volna, az az unokaöcsnél eredetiségnek számított.

- Angol - mondták -, ilyenek ezek mind; egy angol akár le is fekszik a kanapéra, nem bánja, hogy a hölgyeknek nem jut hely, s a falnál kell állniuk: egy angoltól igazán nem lehet ilyesmit rossz néven venni!

Bácsikájának azonban ugyancsak engedelmeskedett a fiatalember; ha elkezdett a szobában körbe szökdösni, vagy amint ez gyakran megesett, kedve kerekedett a lábát feltenni a székre, elég volt egy szigorú tekintet, s máris illedelmesen ült a helyén. Hogy is vették volna rossz néven tőle az ilyesmit, hiszen a nagybácsi mindenütt megmondta a ház asszonyának:

- Az unokaöcsém kissé még nyers és bárdolatlan; de én sokat remélek a társaságtól, ez majd megfelelőképpen formálja és pallérozza. Éppen ezért engedje meg, asszonyom, hogy önnek személy szerint is a kegyeibe ajánljam...

Így vezették hát be az unokaöcsöt a társaságba, és e napon s a következőkön másról sem beszélt az egész Grünwiesel, mint erről az eseményről. Az öregúr azonban nem érte be ennyivel; úgy látszott, mintha egész életmódját tökéletesen megváltoztatta volna.

Délutánonként kiment az unokaöccsével a hegyi sörpincébe, ahol együtt sörözgettek a városka előkelőbb uraival, s közben tekehajigálással szórakoztak. Az unokaöcs mestere volt a játéknak, ötnél vagy hatnál sohasem ütött kevesebbet. Hébe-hóba azután különös hangulat szállta meg: előfordult, hogy nyílsebesen kirohant a golyóval a tekebábok közé, s ott éktelenül handabandázott, hirtelen szépen fésült fejére állt, s lábát a levegőbe meresztette, máskor meg egy szempillantás alatt fent termett egy arra robogó kocsi tetején, onnan fintorgott lefelé, egy darabig utazott, s aztán ugrálva ismét visszatért a társaságba.

Az öregúr az ilyen jeleneteknél bocsánatot szokott kérni a polgármestertől s a többi férfiútól unokaöccse neveletlensége miatt. Azok azonban csak kacagtak, s fiatalsága rovására írták, kijelentették, hogy ebben az életkorban ők maguk is ilyen szertelenek voltak. Egyszóval rendkívül szerették az ifjú Keljfel Jancsit - mert így nevezték.

Előfordult azonban olyan eset is, amikor a fiatalember nem kis bosszúságot okozott nekik, de ezt még önmaguknak sem vallották be, mert általában úgy tekintettek az ifjú angolra, mint a műveltség és a józanság mintaképére. Az öregúr ugyanis unokaöccsével esténként el szokott járni az Aranyszarvasba, a város vendéglőjébe. Ámbár az unokaöcs még egészen fiatal ember volt, mégis úgy viselkedett, mint valami öreg, leült a pohara mögé, hatalmas pápaszemet tett fel, óriási pipát rántott elő, meggyújtotta, s mindenkinél irgalmatlanabbul füstölt. Újságokról, háborúról és békéről folyt a szó, az orvos így vélekedett, a polgármester amúgy, az unoka­öcsnek pedig egyszer csak kedve szottyant homlokegyenest ellenkező véleményt mondani: kezével, melyről a kesztyűt sohasem vetette le, rávágott az asztalra, így adta értésére a polgármesternek és az orvosnak, hogy bizony tájékozatlanok a szóban forgó kérdésben - ő maga egészen másképpen ítéli meg a dolgot. Aztán valami sajátságos, tört németséggel nyilvánította véleményét, s ezt mindenki, azonnal tökéletesen helytállónak találta, mert mint angolnak, természetesen mindent jobban kellett tudnia.

Ha pedig aztán a polgármester meg az orvos fojtott dühében nekiült egy sakkpartinak, az unokaöcs is odaruccant, s hatalmas pápaszemével az orrán hol a polgármester egyik húzását kifogásolta, hol az orvosnak mutogatta, hogy így meg úgy kell lépnie. Azokat meg majd felvetette a méreg. Ha aztán már nagyon nekivadult, az öregúr gyors mozdulattal szorosabbra húzta a nyakkendőt unokaöccse nyakán - s az ifjú rögvest illedelmesen és megfontoltan kezdett viselkedni.

Eleddig Grünwieselben szinte minden este kártyajáték folyt, partiként egy-egy félkrajcárban. Ezt azonban az unokaöcs szánalmasan kicsi tétnek találta, koronásokat meg aranyakat tett fel, s azt állította, hogy rajta kívül senki sem ért a kártyához. A megbántott urakat rendszerint azzal engesztelte meg, hogy roppant összegeket vesztett. Ezek pedig a legkisebb lelkifurdalás nélkül jó sok pénzt csaltak ki belőle. - Hiszen angol, vagyis otthonról gazdag - mondták, s az aranyakat zsebre seperték.

Így tett szert az idegen úr unokaöccse a városban és a környéken rövid idő alatt különleges tekintélyre. Emberemlékezet óta nem láttak ilyen szabású ifjút Grünwieselben; a legfurcsább tünemény volt, mely valaha felbukkant. Senki sem állíthatta, hogy az unokaöcs a táncoláson kívül bármit is megtanult volna. Ha társasjáték közben valamit írnia kellett, hát kiderült, hogy még a nevét se tudja leírni. A földrajzban is a legfeltűnőbb botlásokat követte el: mibe sem került neki egy német várost Franciaországba, vagy egy dán várost Lengyelországba helyezni. Nem olvasott, nem tanult, s a lelkész gyakorta csóválta is a fejét a fiatalember tudatlansága felett. Mégis, igen helyesnek találtak mindent, amit tett vagy mondott: mert szemérmetlen­ségében mindig azt akarta, hogy neki legyen igaza, s minden mondókájának ez volt a vége: “Jobban tudom én azt!”

Így jött meg a tél, s vele az unokaöcs igazi diadala. Minden társaságot unalmasnak találtak, ahol nem jelent meg, ásítoztak minden értelmesebb szóra; viszont, ha az unokaöcs rossz németséggel a lehető legnagyobb badarságot adta is elő, mindenki csupa fül volt. Most derült csak ki, hogy a derék ifjú még költő is a tetejében! Mert alig telt el úgy egy-egy este, hogy ne húzott volna elő holmi papirosokat a zsebéből, s a társaságnak néhány szonettet fel ne olvasott volna. Igaz ugyan, hogy akadt néha vendég, aki egyik-másik költeményről megállapította, hogy rossz és értelmetlen, némelyikről meg rémlett nekik, mintha valahol már látták volna nyomtatásban; de az unokaöcs nem zavartatta magát: olvasott és olvasott, verseinek szépségére külön is felhívta a figyelmet, s mindenkor tomboló tetszést aratott.

Legnagyobb dicsőségét azonban a grünwieseli bálokon érte el. Senki sem ropta nála kitar­tóbban, gyorsabban a táncot; senki sem csinált oly vakmerő és szokatlanul kecses ugrásokat, mint ő. Emellett bácsikája mindig pazarul öltöztette a legújabb divat szerint, és ámbár a ruhák kissé különösen lógtak rajta, mégis úgy találták, hogy minden a legbájosabban illik neki. Igaz, hogy a férfiak e bálokon némileg zokon vették az angol ifjú hányaveti modorát. Azelőtt ugyanis a polgármester mindig személyesen nyitotta meg a bált, s a legelőkelőbb ifjaknak joguk volt a következő táncok rendjét meghatározni. De mióta az ifjú idegen felbukkant, mindez egészen másként volt. Se szó, se beszéd, kézen fogta a legszebb hölgyet, táncra perdült vele, mindent úgy csinált, ahogy jólesett neki, s úr volt, mintakép volt és bálkirály. Mivel pedig a hölgyek ezt a viselkedést tökéletesen rendjén valónak és kellemesnek találták, a férfiaknak nem volt szabad kifogást emelni ellene, s az unokaöcs maga választotta rangja továbbra is megmaradt.

Az öregúrnak egy-egy ilyen bál szemmel láthatóan a legnagyobb gyönyörűséget okozta; le nem vette szemét az unokaöccséről, s folyton mosolygott magában. Midőn mindenki hozzá tódult, hogy az ifjú jólneveltségéről dicshimnuszokat zengjen, nem is tudta leplezni jókedvét: féktelen kacagásban tört ki, hogy már-már őrültnek hatott. A grünwieseliek az öreg furcsa örömkitöréseit unokaöccse iránti szeretetével magyarázták, s egészen természetesnek találták. Azonban hébe-hóba latba kellett vetnie atyai tekintélyét unokaöccsével szemben. Ennek olykor a legkecsesebb táncok közben is kedve szottyant egy merész ugrással a muzsikusok emelvényére pattanni, a bőgős kezéből kiragadni a nagybőgőt, s húrjain irtózatosan végig­karmolászni; vagy egyszerre csak fejére állt, és a kezén táncolt, miközben lábával a magasban kalimpált. Ilyenkor bácsikája félre szokta vonni, komoly szemrehányásokkal illette, nyakra­valóját szorosabbra húzta - s ettől ismét egészen csiszolt lett a modora.

Így viselkedett hát az unokaöcs a társaságban és a bálokon. Azonban a szokással már csak úgy van, hogy a rossz mindig könnyebben elterjed, mint a jó. Egy új, feltűnő módi, ha mégoly nevetséges is, egykettőre ráragad a fiatalokra - hiszen ők még nem sokat gondolkoztak magukról és a világról. Így volt ez Grünwieselben is az unokaöccsel meg furcsa szokásaival.

Midőn ugyanis az ifjúság látta, hogy amazt, ügyefogyott létére, durva vihogásáért és locso­gásáért, idősebbeknek adott nyers válaszaiért inkább dicsérik, mintsem gáncsolnák, sőt, hogy mindezt még igen szellemdúsnak is találják, hamarosan ezt gondolták magukban: “Mi sem könnyebb, mint hogy magam is ilyen fickóvá váljak.” Különben szorgalmas, talpraesett ifjak voltak; de most így vélekedtek: “Mit ér a tanultság, ha az ember tudatlansággal jobban érvényesül?” Könyveiket félredobták, s naphosszat csavarogtak a tereken meg az utcákon. Eddig pallérozottak voltak s udvariasak mindenkihez, megvárták, míg kérdezik őket, s értelmesen, szerényen válaszolgattak. Most meglett férfiak társaságában fennen nyilvánították véleményüket, még a polgármesternek is a szavába vágtak, s kacagva hetvenkedtek, hogy ők mindent sokkalta jobban tudnak.

Ezelőtt az ifjú grünwieseliek utálattal viseltettek minden durvaság és közönségesség iránt. Most mindenféle silány dalokat énekeltek, óriási pipákból pöfékeltek, s közönséges kocs­mákban lődörögtek. Sőt, ámbár egészen jó volt a szemük, nagy pápaszemet tettek orrukra, s máris azt hitték, kész emberek: mert hisz úgy festettek, mint a híres unokaöcs. Odahaza vagy látogatóban sarkantyús csizmában heveredtek a kanapéra, himbálták magukat a széken, arcukat öklükre, könyöküket pedig az asztalra támasztották. Nem volt éppen elragadó látvány! Hasztalan mondogatták nekik szüleik meg barátaik, mily balgaság, mily bárdolatlanság mindez; ők csak az unokaöcs ragyogó példájára hivatkoztak. Hasztalan bizonygatták nekik, hogy az unokaöcsnek, mint angolnak, meg kell bocsátani egy bizonyos nemzeti nyerseséget; az ifjú grünwieseliek erősködtek, hogy legalább annyi joguk van szellemes módon neve­letlennek lenni, mint a legkiválóbb angolnak... Röviden, kétségbeejtő volt, miként halt ki, az unokaöcs rossz példájára, Grünwieselben az erkölcs meg a jó modor.

Ámde az ifjak durva, rakoncátlan életmódjának egy csapásra véget vetett a következő eset:

A téli szórakozásokat nagy hangversennyel akarták lezárni, melyen részint városi zenészek­nek, részint pedig műkedvelő muzsikusoknak kellett volna szerepelniük. A polgármester kiválóan csellózott, az orvos fagottozott, a patikus flótán játszott, néhány helybeli hajadon áriákat tanult meg erre az alkalomra, s mindent derekasan előkészítettek.

Az idegen öregúr egyszerre csak kijelentette, hogy ámbátor a hangverseny ily módon is remeknek ígérkezik, mégis feltűnően hiányzik műsorából a duett, márpedig duett nélkül rendes hangverseny el sem képzelhető. Ez a megállapítás kissé meghökkentette az embereket. Igaz, hogy a polgármester lánya úgy énekelt, mint egy csalogány, de honnan szerezzenek a kettőshöz egy férfiút? Már-már az öreg orgonistára fanyalodtak, akinek valaha igen szép hangja volt; akkor azonban az idegen kijelentette, hogy mindez szükségtelen, mivelhogy unokaöccse egészen kitűnően énekel. Ámuldoztak is alaposan az emberek az ifjú emez új kiváló képességén. Páran meg is hallgatták, s az volt a véleményük, hogy némely furcsa modorosságtól eltekintve, amit azonban angolosnak véltek, úgy énekel, mint egy angyal. A polgármester lánya sebtiben megtanulta hát a kettőst, s a jó öreg grünwieseliek izgatottan várták a hangversenyt, amely majdan felüdíti zenére szomjas fülüket.

Az öreg idegen, sajnos, nem lehetett unokaöccse diadalán jelen, mert megbetegedett. Azonban a polgármesternek, aki egy órával a hangverseny kezdete előtt meglátogatta, néhány utasítást adott unokaöccsét illetően.

- Jóravaló fickó az unokaöcsém - mondta -, csak hébe-hóba kissé hóbortos, s mindenféle bolondságot csinál. Éppen ezért nagyon fáj nekem, hogy a hangversenyen nem lehetek ott, mert a jelenlétemben mindig jól viselkedik, tudja ő, miért! Azonkívül, becsületére legyen mondva, nem holmi szeszély ez nála, születése óta ilyen a természete. Éppen ezért, polgármester úr, ha öcsém netán ilyesfajta hangulatba esik, és például felül a kottatartóra, vagy mindenáron bele szeretne karmolászni a nagybőgőbe, volna szíves nyakravalóját kissé meghúzni, vagy ha ettől sem javul meg, egészen megszorítani?! Meglátja, milyen illedelmes és tisztelettudó lesz azután!

A polgármester megköszönte a beteg bizalmát, s megígérte, hogy szükség esetén úgy tesz, ahogyan tanácsolta.

A hangversenyterem zsúfolásig megtelt; egész Grünwiesel és környéke ott tolongott. Három­órányi járóföldről odasereglettek a vadászok, papok, hivatalnokok, vendéglősök, népes csa­ládjukkal, hogy a ritka élvezetben a grünwieseliekkel osztozhassanak. A városi muzsikusok kivágták a rezet; utánuk a polgármester csellózott, a patikus pedig flótán kísérte. Ezután az orgonista énekelt egy áriát, s általános tetszést aratott, s végül az orvos sem kapott kisebb tapsot, ki is fagottozásban csillogtatta művészetét.

A hangverseny első része véget ért, s mindenki a másodikra volt már kíváncsi, melyen majd az ifjú idegen ad elő duettet a polgármester leányával. Az unokaöcs pazar ruhában jelent meg, s kezdettől fogva magára vonta minden jelenlevő figyelmét. Ugyanis se szó, se beszéd, beledőlt a pompás karosszékbe, melyet egy környékbeli grófné kedvéért tettek oda; lábát messzire kinyújtotta, nagy pápaszeme elé hatalmas távcsövet illesztett, s így méregette végig a közönséget. Közben egy jól megtermett vérebbel játszadozott; tilos volt ugyan kutyát bevinni a hangversenyterembe, de hát ő szépen bevezette. Kisvártatva megjött a grófnő; de aki füle botját sem moccintotta, hogy felkeljen, s a karosszéket átadja, az az ifjú volt. Sőt, kényelmesen elterpeszkedett benne, és senkinek se volt mersze ez ellen tiltakozni. Az előkelő dámának pedig közönséges széken kellett üldögélnie a városka többi asszonya között, és szótlanul nyelhette bosszúságát.

Mialatt mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte a polgármester pompás játékát, az orgonista kiváló énekét s az orvos fagottfantáziáját, az unokaöcs zsebkendőjét apportíroztatta a kutyá­val, fennhangon csevegett a szomszédaival, úgyhogy mindenkit, aki nem ismerte, elképesz­tettek az ifjú úr sajátságos szokásai.

Nem csuda tehát, ha mindenkit fúrt a kíváncsiság, vajon mint fogja előadni a duettjét. A má­sodik rész megkezdődött. A városi muzsikusok alig muzsikáltak egy keveset, a polgármester máris odalépett a lányával az ifjú idegenhez, átnyújtotta neki a kottalapot. Az ifjú felkacagott, fogát csikorgatta, egy ugrással a dobogón termett, a lány pedig követte. Csupa várakozás volt az egész társaság. Az orgonista megütötte a taktust, s intett az unokaöcsnek, hogy kezdheti. Ez csak bámulta a kottát nagy pápaszemén át, majd hátborzongató, szörnyűséges üvöltésbe kezdett. Az orgonista azonban figyelmeztette: - Két hanggal lejjebb, nagyra becsült uram. Cét kell énekelnie, Cét!

Ahelyett azonban, hogy Cét énekelt volna, az unokaöcs hirtelen lehúzta az egyik cipőjét, s az orgonista fejéhez vágta. “Hah, ismét megszállta az a bizonyos hangulat” - gondolta a polgár­mester, s a dobogóra sietett, nyakon ragadta, s nyakravalóját, hogy, hogy nem, meglazította. De ettől az ifjú megbokrosodott. Már nem is németül beszélt, hanem valami egész furcsa, érthetetlen nyelven, s közben nagyokat ugrott. A polgármestert kezdte kétségbeejteni ez a kínos botrány. Úgy vélte, valami egész különös ördög bújhatott az ifjúba. Eltökélte hát, hogy nyakravalóját teljesen kioldja. De alighogy megtette, rémületében szinte kővé meredt: az unokaöcs nyakát sötétbarna szőrzet borította; azon nyomban folytatta ugrándozásait, mind magasabbat és furcsábbakat ugrott, s fehér kesztyűs kezével a hajába túrt. Lássatok csodát! Szép haja csak paróka volt, levetette, és a polgármester arcába csapta, s most már a feje is látható lett: szintúgy sötétbarna szőrzet nőtte be.

Asztalokon meg padokon vetette át magát, a kottatartókat szétdobálta, hegedűket, klarinétokat összetiport, s féktelenül, veszettül tombolt.

- Fogjátok meg, fogjátok meg! - kiáltotta a polgármester magánkívül. - Megbolondult, fogjátok meg!

Ez azonban nehéz dolog volt, mert kesztyűjét is ledobta, s lám, az ujjai éles karmokban végződtek, s szörnyűségesen összekarmolta, aki csak az útjába került.

Végül is egy bátor vadásznak sikerült megfékeznie. Két, hosszú karját hátraszorította, hogy már csak lábával rúgkapált, s rekedt hangon ordított. Az emberek köréje sereglettek, s bámul­ták a furcsa fiatalurat: most már cseppet sem volt emberi külseje. De egy szomszéd városbeli tudós, akinek természetrajz gyűjteménye és mindenféle kitömött állata volt, közelebb lépett, tüzetesebben megszemlélte, majd döbbenten kiáltott fel:

- Uramisten, tisztelt hölgyeim és uraim, hogyan került ez az állat a tisztes társaságba? Hiszen ez egy majom, a Homo Troglodytes Linnaei; tüstént hat tallért adok, ha átengedik, s hazavihetem a gyűjteményembe!

A grünwieseliek elképedését, ennek hallatára, ki írhatja le?

- Micsoda? Egy majom, egy orangután a mi társaságunkban? Az ifjú idegen egy közönséges majom! - kiáltották, s bambán bámultak egymásra nagy álmélkodásukban. Nem hittek, nem akartak hinni a fülüknek. A férfiak alaposan szemügyre vették az állatot, de csak az volt s maradt, ami: egy valódi hatalmas majom.

- De hát hogyan lehetséges ez? - kiáltotta a polgármesternő. - Nem olvasta fel nekem sokszor a költeményeit? Nem ebédelt nálam, mint annyi más ember?

- Micsoda? - hüledezett az orvosné. - Micsoda? Nem kávézott gyakran nálam, és nem csevegett-e okosan, s nem füstölt az uram társaságában?

- Micsoda? - kiáltottak a férfiak. - Nem gurította velünk a tekegolyót a sziklapincében, s nem vitatkozott politikáról, mint akármelyikünk?

- Micsoda? - panaszkodott mindenki. - Nem volt éppenséggel előtáncos a báljainkon? Egy majom! Egy majom? Ez nem igaz, ez varázslat!

- Bizony varázslat és a tetejébe: pokoli dolog! - mondta a polgármester, miközben az unokaöcs, vagyis a majom nyakravalóját újra megbogozta. - Látjátok, ebben a kendőben rejlik az egész varázslat, ez tette a mi szemünkben szeretetre méltóvá. Ihol, egy széles, nyújtható pergamen szalag, teleírva mindenféle csudálatos ákombákomokkal. Azt hiszem, latinul van; ki tudná elolvasni?

A lelkész, tudós férfiú, aki gyakran vesztett sakkjátszmát a majom ellen, odalépett, meg­szemlélte a pergament, s így szólt: Abbiza! Csupa latin betűkkel írták, s így szól:

“Akkor bohókás csak nagyon,
Ha almát majszol a majom!”

- Bizony, ördögi csalás, igazi kuruzslás - folytatta a lelkész. - És példás büntetést érdemel!

A polgármester is bizonyosra vette, hogy varázslóval van dolguk, s tüstént indultak is az idegenhez, hogy letartóztassák. A majmot hat katona vitte utánuk.

Roppant embersereggel körülvéve érkeztek az ódon házhoz; mert mindenki látni akarta, hogyan alakul a dolog. Bekopogtak a kapun, megrángatták a csengőt: de hiába, senki sem jelentkezett. Erre a polgármester dühében betörette a kaput, s valamennyien berontottak az idegen szobáiba. De ott semmi különös látnivaló vagy szokatlan nem volt. Az idegent hiába keresték. Dolgozóasztalán azonban nagy pecsétes levél hevert, a polgármesternek címezve, s ő azonnal felbontotta. Ez állt a levélben:

“Kedves grünwieseliek!

Midőn ezt olvassátok, már nem vagyok a városotokban, s addig már megtudjátok, kicsoda az én kedves unokaöcsém, és merre van hazája. Fogjátok fel a tréfát, melyet veletek elkö­vet­tem, jó leckének arra, hogy az idegent, ki magának óhajt élni, ne kívánjátok a társa­sá­go­tokba. Magamat többre becsültem, semmint hogy örökös fecsegéseitekkel, rossz szoká­sai­tokkal s nevetséges ügyeitekkel törődjem. Ezért felneveltem egy fiatal orangutánt, kit mint helyettesemet, úgy a kebletekre öleltetek. Éljetek boldogul, s váljék e lecke egészségetekre.”

A grünwieseliek nem kevéssé restelkedtek az egész ország előtt. Az volt vigasztalásuk, hogy az egész természetfeletti erők gonosz játéka volt. Legkivált azonban a grünwieseli ifjúság szégyellte magát, amiért a majom rossz szokásait és viselkedését utánozták. Többé nem támaszkodtak a könyökükre, nem hintáztak a széken, hallgattak, amíg nem kérdezték őket, nem hordtak pápaszemet, s illedelmesen, pallérozottan viselkedtek, mint azelőtt. S ha netán valamelyikük visszaesett e rossz és nevetséges szokásokba, azt mondták a grünwieseliek: “Igazi majom!” Az orangutánt pedig, aki fiatalurat játszott, felajánlották a tudós férfiú állatgyűjteményének. Jó ideig élt még a majom a tudós udvarában. Mikor kimúlt, a tudós kitömte, s azóta is mint ritkaságot mutogatja minden idegennek.