PAUSZTOVSZKIJ
|
|
A kisfiú színes ceruzákkal rajzolt. Nagyon gondterhes volt, feszülten töprengett valamin. Aztán felvetette fejét, rám nézett, és váratlanul könny buggyant ki szeméből. Végigpergett arcán, rácsöpögött a ceruzától maszatos ujjaira, és a sírástól elszorult a lélegzete. - Pa - kérdezte suttogva -, miért nem találnak ki az emberek valami orvosságot, hogy ne haljanak meg? Akkor mondtam el neki ezt a történetet. * Sebalin pilóta eltévedt a ködben. A tengerészeti meteorológiai állomások azt jelentették, hogy hatalmas trópusi levegőtömegek közelednek Európa felé. Tél volt. Hó nem esett, de a száraz falevelek zörrenése a jég törékeny ropogását juttatta a tengerparti város lakóinak eszébe. Ilyen zaj csakis télen szokott lenni. Az angol Taylor és a német Georgi, a tengeri ködök és füstfátylak szakértői, pontos meghatározást adtak a ködről. “A meleg trópusi levegő, ha télen betör Európába, előbb kékes fátyollá változik, amely sok száz kilométerre elborítja a kontinenst, azután szitáló esővé alakul. Ez a köd nagyon tartós.” Sebalin pilóta tudta ezt. Lent a Karadag szakadékai és csipkés csúcsai feküdtek, melyeket zuzmó és évezredek rozsdája takart. A hegycsúcsot köd borította. Nagy lendülettel csapódott a gránit hegyoldalnak, s aztán gigászi fehér folyamként szökkent az ég felé. E ködoszlop, mint egyetlen tájékozódási támpont körül keringett csökönyösen, széles körökben, villámgyors gépével Sebalin. Egykedvűen, tompán zúgott a tenger. A vörös, kora téli nap félhomályban lebegett, s komor bronzszínben csillogott a repülőgép nedves szárnyain. A repülőgép fülkéjében egy láztól égő kisfiú feküdt. Mellette az anyja ült, és valahányszor Sebalin hátrafordult, mély, szinte férfias redőket látott az asszony ajka körül. A kisfiú haldokolt. Sebalin a sztyeppre repült a fiúcskáért, és most a tengerparti város kórházába igyekezett vele. Három órával ezelőtt, amikor a kisfiút a repülőgépbe szállították, felhőtlen volt a száraz ég, és a bogáncson pókháló csillogott - semmi sem jósolt ködöt. Sebalin tudta: ha két-három óra múlva sikerül is földet érnie, késő lesz, a fiúcska már menthetetlen. A köd sehol sem szakadozott fel. A gép diadalmas üvöltéssel tépte a nyirkos és fojtó füstöt. A fiúcska hánykolódott és félrebeszélt. Sebalin hirtelen egy óriási, szélsebesen száguldó madár árnyékát pillantotta meg odalent. Repülőgép! A pilóta a magasba csapott. - Lecsapják a ködöt! - kiáltott a repülőgépszerelő. - Mégis felszálltak! Sebalin bólintott. A szembejövő gép ezüst szárnya megrebbent. Sebalin ráismert Sztavridi gépére. Sztavridi a ködben szállt, és széles sugárban szórta maga mögött az elektromos port. A por magához vonzotta a köd részecskéit, s nagy szemű esővé változtatta a ködöt. Az első esőcseppek már ferdén verdesték a fülke üvegeit. A köd leülepedett a mély szakadékokba, a napfényben már ragyogtak a Karadag nedves gerincei. Sebalin megpillantotta odalent az esőáztatta földet, amely csillogott-villogott, vakította a szemét. Sebalin biztosan szállt le. A repülőtérről a kisfiút kórházba szállították. Sebalin lassan mászott ki a gépből. Nem csodálkozott azon, hogy a repülőtér tele van pilótákkal, mint ahogy nem csodálkozott azon sem, hogy Sztavridi elébe repült. Tudta, hogy a köd szétoszlatása bonyolult és drága dolog, de ezen sem csodálkozott: a kisfiú élete még drágább volt. “De hát ki ez a kisfiú?” - tűnődött Sebalin. Meg sem kérdezte, amikor parancsot kapott a felszállásra. Este az újságok különkiadásban számoltak be arról, hogy Sebalin pilóta egy hétéves fiúcskát szállított be agyrázkódással a városba. Az orvosok csaknem reménytelennek tartották a kisfiú állapotát, de kijelentették, hogy teljes csend és nyugalom esetén még van esély a gyógyulásra. Egy órával az újságok megjelenése után az utcákon kiragasztották a városi tanács rendeletét, amely a város minden polgárát a legnagyobb csendre intette. Rendőrőrjáratok szüntették meg a forgalmat a kórház környékén. De ezek az intézkedések fölöslegesek voltak. A város parancs nélkül is visszafojtotta lélegzetét. S annál tisztábban hallatszott a tenger, a szél és a száraz lomb hangja. Az autók lopakodva haladtak a külvárosokon át. A sofőrök, akik hozzászoktak a hangos berregéshez és tülköléshez, oly némán ültek a sötét vezetőfülkében, akár az összeesküvők. A sofőrök bősz haraggal rontottak egy “fazéknak” csúfolt, ütöttkopott taxira. A kocsi váratlanul, fülsértőén pufogni kezdett. A sofőrök öklüket rázták utána, és sziszegő suttogással kiáltozták: “Süllyedj el, ördög fazeka!” A rikkancsok sem kiáltoztak. A hangszórókat kikapcsolták. A pionírok csendfenntartó osztagokat szerveztek, de ezeknek az osztagoknak alig akadt munkájuk. Csendbontás nem fordult elő, ha eltekintünk egy lámpagyújtogató jelentéktelen esetétől, aki öreg és víg kedélyű ember volt. Ment, mendegélt, és egy dalt cifrázott, mert a tengerparti város szerette az éneket és a nevetést. A lámpagyújtogató maga költötte dalait:
“Ég a lámpa, nem kell csillag, A pionírok megállították az öreget. Csendes beszélgetésük rövid ideig tartott, utána pedig a kapatos lámpagyújtogató leült a kocsiútra, nyögve lehúzta cipőjét, és lábujjhegyen hazafelé indult, városszéli magányos háza felé. A mellékutcákban megfenyegette ujjával a járókelőket, és rájuk pisszegett. Otthon a macskát bezárta a kamrába, hogy ne nyávogjon, zsebéből kihúzta ódon óráját - egy vastag, hagymaszerű jószágot -, meghallgatta hangos ketyegését, letette az asztalra, párnát borított rá, és megfenyegette az öklével. A másik esetet, amely a kikötőben játszódott le, sokáig tárgyalták az egész partvidéken. A tengeren régi időkből való, kiszolgált teherhajók is jártak. Csikorogva és a hullámokon nehézkesen bukdácsolva úsztak el a takaros gőzösök mellett, és barátságtalanul sandítottak feléjük. A motoroshajók csavarjukkal sisteregve szelték a habokat, és éjjelente úgy suhantak a látóhatár peremén, mint megannyi világító rakéta. Egy ilyen régi gőzös, a “Tenger napszámosa”, tetőfedőlemez-rakományával ahhoz a városhoz közeledett, amelynek kórházában a kisfiú feküdt. Tíz mérföldre a parttól rádiógramot kapott a hajó a kikötő parancsnokától. A parancsnok közölte, hogy a rendkívüli körülmények folytán, a lemezek kirakása a kikötőben bizonytalan ideig tilos. Két mérföldre a kikötőtől egy másik rádiógramot kapott a hajó, amely előírta, hogy a kikötésnél szigorúan tartózkodjék a hajókürt használatától - a “Tenger napszámosá”-nak sivító kürtjelét jól ismerte mindenki. A “Tenger napszámosá”-nak legénysége, amely - mint a tengerészek általában - hajlamos volt a tréfálkozásra, találgatásokba merült. De vidám hangulatuk ellenére, az emberek nyugtalanok voltak: a két parancs közti kideríthetetlen kapcsolat azt sejtette, hogy a kikötővárosban fontos eseményeknek kellett történniük. Mikor a “Tenger napszámosa” beért a kikötőbe, egy motorcsónak siklott melléje. A kikötő parancsnoka felkapaszkodott a fedélzetre, és a kapitány fülkéjébe ment. Amikor kilépett a fülkéből, egy titokzatos mondat foszlánya ütötte meg a matrózok fülét: - ...kórházunk egészen a tengerparton fekszik... A “Tenger napszámosá”-nak kapitánya felsietett a parancsnoki hídra, és kurtán elrendelte, hogy a hajó menjen ki a révbe, és ott vessenek horgonyt. Nincs vita! Kirakodás nem lesz! A legénység zúgolódott. Erre a kapitány összehívta a matrózokat a hajó orrába, és felolvasta az újságok közleményeit a kisfiúról. - Értsétek meg - mondta a kapitány -, a városban nem szabad lármázni. A rakományunkhoz most nem nyúlhatunk. De a “Tenger napszámosá”-nak ez a várakozása nem hasonlított a megszokott, unalmas, révbeli veszteglésre. Senki sem ismerte a kisfiút, de mindenki megható gyengédséggel beszélt róla. Ez a várakozás tele volt naiv és szomorú elbeszélésekkel és töprengésekkel. Egymás kezéből tépték ki a partról kapott újságot. Az ismeretlen fiúcska sorsán érzett titkos aggodalom ellenére, melyet húsz évvel ezelőtt még nevetségesnek, sőt, teljesen érthetetlennek tartottak volna a matrózok, mindenkiben büszkeség támadt. Magukra voltak-e büszkék, vagy a kikötő parancsnokára - a tengerészek maguk sem tudták eldönteni. De amikor a kikötő parancsnokával találkoztak, lekapták sapkájukat, és sokáig nézték kifényesedett kék zubbonyát. A város visszafojtotta lélegzetét. A város hallgatott. S ez a hallgatás a magányosság és frisseség érzésével töltötte el az embereket. Olyan volt, mint amikor a sarkig tárt ablakokon beárad a reggel, és mélységes csenddel, napfénnyel hatol be a mély álomból ébredő test valamennyi pórusába. A fáradtságtól és a nikotin nedveitől megtisztult elme szélsebesen szárnyal, a látóhatárok hátrább siklanak, és szertefoszlanak, s új partok, fokok, földek tárulnak fel, új táplálékot nyújtva a költői ihletnek. A város hallgatott, és annál tisztábban hallatszott a tenger, a szél és a száraz lomb hangja. Különösen hangosan zizegtek a platánok rózsaszín levelei. De semmi sem versenghetett a hullámverés ágyútüzével. A kisfiú betegségének harmadik napján a város újabb megpróbáltatást élt át. A kikötői árbocra viharlobogó szökkent fel. A tenger felől vihar közeledett, amely úgy dübörgött, mint száz meg száz gyorsvonat, borzasztó vihar, amilyen a felhőtlen égből tör ki. S a vihar előhírnökeként: az ég tűrhetetlen, jeges ragyogással kéklett. A városi tanács egy másik, rendkívüli felhívással fordult a lakossághoz. Ebben arról esett szó, hogy intézkedéseket foganatosítottak az emberi akarattól független lárma: a természeti zajok kiküszöbölésére. Ernst feltaláló irányításával a kórházban csakhamar befejeződik annak a berendezésnek a felszerelése, amely teljesen kikapcsolja a külső zajokat. A vihart éjfélre várják, és erre az időre működésbe kell helyezni a készüléket, amelyet “csendernyő”-nek neveztek el. A kórházban gyorsan és ügyesen dolgoztak a szerelők. Nem volt sok idejük. A szél már magas és átlátszó felhőfoszlányokat kergetett a város fölött. A vihar közeledett. Az első széllökések végigszáguldottak a város terein, és kupacokban seperték a kemény, őszi avart a kerítések tövébe. A kisfiúnál éjszakára várták a krízist, és éjszaka kitört a vihar. A tenger pusztító erővel zúdult a partokra; rekedten dübörgött, a sirályok tehetetlenül vijjogtak. A föld megremegett, a hajókémények füstje elnyújtott sivítással sepert végig az utcákon. Néhány perccel a vihar első dübörgése előtt Ernst bekapcsolta a “csendernyő”-t. Ernstnek megengedték, hogy belépjen a kórterembe, ahol a kisfiú feküdt, s ellenőrizhesse a berendezés működését. A dühöngő vihartól szinte süketen, lassan ment felfelé a lépcsőn. A csend annyira tökéletes volt, hogy Ernst világosan hallotta a levegő susogását saját tüdejében. Belépett a kórterembe, a lámpák tompa fényében fürdő némaságba. A vihart csak a padló rezgéséből lehetett sejteni, amely remegett a közeli hullámveréstől. De Ernst ezt sem vette észre. A kisfiút nézte. A fiúcska félig nyitott szájjal feküdt, és mosolygott álmában. Ernst hallotta szabályos, könnyű lélegzését. Megfeledkezett a “csendernyő”-ről, a viharról, nem vette észre az orvost és a fehér köpenyes fiatal asszonyt sem. Az asszony a kisfiú ágyánál ült, és Ernst csak később emlékezett vissza, mennyire meglepődött azon - bár csak egy pillanatra -, hogy a szeme könnyes volt, s a könny lassan hullott a térdére. Az asszony felemelte a fejét, és Ernst rádöbbent, hogy az anya ül előtte. Az asszony felállt, és odament Ernsthez. - Életben marad - mondta, és váratlanul elmosolyodott; tekintete valahová a messzeségbe, Ernst háta mögé révedt. Ernst hátrafordult. Nem volt mögötte senki. - Ön nagy ember - mondta az asszony. - Mennyire hálás vagyok önnek! - Nem vagyok nagy ember - válaszolta Ernst zavartan. - Nagy időket élünk, és én ugyanolyan nagy vagyok, mint országunk bármely dolgozója. Nem nagyobb. Ugye, ön most boldog? - Igen! - Látja - mondta Ernst -, boldogságot építeni - ez magasztos feladat. Ezen munkálkodik egész országunk. Nincs miért hálálkodnia. Fél óra múlva a város megtudta, hogy a fiúcska meggyógyult. A rádió, a viharral küszködve, kiröpítette a hírt az éjszakába, az óceánokra, az ország minden zugába. A csendrendeletet visszavonták. Az elcsituló vihar zúgásába belehasítottak a hajók üdvözlő kürtjelei, az autódudák búgása, a házakra feltűzött lobogók csapkodása, a zongorák csengése és a lámpagyújtogató újabb együgyű dalocskája:
“A körutakat már fénybe borítottam, A városban ünnepélyt rendeztek. A viharra, mint mindig, tökéletes szélcsend következett. A megbékélt tenger száz és száz mérföldön nyaldosta a fövenyt, a szétáradó fény szivárványszínekben fürdette a kavicsokon megtörő, juharlevelekből vöröslő, átlátszó vizet, mely a lenyugvó napot himbálta tükrén. Ha jártak valaha kora télen a tengerparton, bizonyára emlékeznek ezekre a reggeli álomra hasonlító napokra, mikor oly könnyű a lélegzet, bizonyára emlékeznek erre a vihartól megtisztult, kékes levegőre, amikor a távoli, rozsdás csúcsok füzérként sorakoznak a tenger fölött, s a tenger óvatosan teríti lábuk elé a napsütötte fodrokat és a vékony ködfátylat. A “Tenger napszámosá”-nak matrózai hallották meg először, amint a csendes víz felett elömlött Beethoven szimfóniája. Úgy rémlett, a hangok, mint valami magas és lágy hullám, felemelték a hajót, s ezért érthető volt, hogy a fedélzetmester az orrba futott: meg akarta vizsgálni, nem szakadt-e le a hajó horgonyáról. Este befutott a kikötőbe egy angol hajó, az “Osszián dala”. Legénysége, melyet meglepett a város ünnepélyes külseje - a város fényzuhataghoz hasonlított, amely a hegyekről a csendes tengerbe ömlött -, udvariasan érdeklődött a kikötő parancsnokánál, hogy mi történt. A kikötő parancsnoka világosan s röviden válaszolt. Ugyanekkor Sebalin pilóta kilépett a lakásából. Messze a hegyek közt már leesett a hó, és a magasan álló hold hűvösen csillogott a hólepte, ezüstös mezők fölött. A kertben egy asszonnyal találkozott. A kisfiú anyja volt. A pilótához indult, hogy köszönetet mondjon fia megmentéséért. A lámpák fényében, az éj homályában meglepte Sebalint az asszony sápadtsága és örömteli szépsége. Átkarolta a pilóta nyakát, megcsókolta, és Sebalin olyan csípős üdeséget érzett, mintha dér párolgott volna el ajkán. Kézen fogva mentek le a városba, mint a gyermekek, és egyszerre pillantották meg az angol gőzös árbocán levő villanylámpák hunyorgó fényét. Sebalin megállt. Leolvasta a morzejeleket, és hangosan tolmácsolta az angolok üzenetét: - “A szovjet hajók legénységének. Gratulálunk, és szívből irigyeljük azokat a tengerészeket, akiknek ilyen gyönyörű hazájuk van.”
- És kinek a kisfia volt? Mindenkié? - Persze hogy mindenkié - feleltem. Ez a kérdés váratlanul ért.
|